15. nap, Sahagún-Reliegos

A mai nap volt az első és egyben utolsó találkozásunk a fennsíkkal.

.

Pamplonában mesélte a lány a Caminotekában, hogy a Mezetát sokan kihagyják, mert unalmasnak tartják. Úgy gondoljuk, megéri végigmenni rajta, segít rendbe tenni az ember fejét a nagy végtelenség.

Persze pont emiatt nehéz is, nincs semmilyen fogódzkodó kilométereken át. Már többször megfigyeltük, de itt lett igazán szembetűnő, hogy sokan viszik haza az útjelzőket relikviának, azt lehet talán mondani, hogy azok a szimbólumok maradnak meg, amik kőbe vannak vésve, vagy le vannak festve.

A mai reggel a burgosinál is hidegebb volt. Ma is előkerültek az esőkabátok, de nem azért mert esett az eső, hanem mert ez a ruhadarab állta egyedül a szelet és adott némi védelmet a szokatlan hideg ellen. Nyolc fokban indultunk reggel, és csak dél körül mertük a remek védőruhát a zsákokra akasztani.

A Mezeta egy egészen érdekes hely, főleg nekünk, akiknek a baranyai és zalai tájak jelentik az otthont. Itt aztán tényleg csak búzamezőket láttunk, míg a szem ellát. A távolságot nem dombok, csúcsok jelölték, hanem egy-egy fa, vagy villanyoszlop. Ehhez társult a hideg szél folyamatos zúgása és az esőkabátok suhogása. Egész nap néma csendben róttuk a kilométereket, mert csak kiabálni lehetett ekkora szél mellett.

Zoltánnak ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon tetszett a Mezeta hangulata, azt mondta, olyan volt számára a monoton zúgás, mint a tenger zúgó morajlása. Teljesen kitisztultak a gondolatai tőle. Engem elintézett a burgosi időjárás, úgyhogy minden olyan percet értékeltem, amit nem orrtörléssel kellett töltenem. Nekem a Mezeta abban segített, hogy inkább a távolság leküzdésével legyek elfoglalva a megfázásom helyett.

Reggel megálltunk fényképezni az első és egyetlen faluban. Mikor a falu határához értünk, Zoltán megjegyezte, hogy társaságunk volt. Visszanézve láttunk két alakot láthatósági mellényes alakot, akik kísértek minket.

Az útvonal körül természetesen megint a kevésbé ismertre esett a választásunk, így egy olyan szakaszon jártunk, ami nyomokban emlékeztet a szavannára.

Zoltán, a fővadász lőtt is egy nagyvadat, sikerült lefotóznia egy Renfe szerelvényt.

Reliegos egy apró falu, nem volt benne semmi, ráadásul az utolsó ötszáz méterig rejtőzködik is, már vártuk, hogy megérkezzünk.

A szállások közül az önkormányzatira esett a választásunk. Nekünk a nap fénypontját jelentette a tiszta szobáival és a forró fürdővel. A negyven fős szálláson kilencen aludtunk, így abszolút kényelmes volt.

Érkezés után a jófej vendéglátónk elszórakoztatott minket a két magyar szóval, az egyik a köszönöm, a másikat nem írom le, mert csúnya. Ittunk egy kamilla teát pihentünk, aztán vacsoráztunk. Az útitársaink egy lengyel pár, egy amerikai család és egy koreai lány voltak. Akkora csend volt a faluban és a szállásunkon, hogy nehezünkre esett ötkor kelni.
Az előző napot itt a követezőt pedig itt találjátok.