12. nap, Belorado-Atapuerca

Ma is sötét volt, amikor útra keltünk. Beloradóban mellénk szegődött egy kutya, aki elszakította a láncát és azt maga után húzva mászkált fel-alá a gazdái házának környékén. Szerencsére nem akart világot látni és a faluban maradt.

Ez volt az első nap, ami olyasmi volt, mint amit az ember a Caminótól vár. Habár egyikünknek sem voltak elvárásai az úttal kapcsolatban, azért örültünk, hogy nem egy karavánba kapcsolódtunk be, hanem távol az autópályáktól gyönyörű tájakon haladtunk. A zenét Zoltán szolgáltatta, fütyült, és dúdolt.

A mai időjárás a tegnapinál is szomorkásabb volt, az utunk szintemelkedése pedig még látványosabbá tette ezt. Az első 10 kilométert ködben tettük meg, szinte eltűnt körülöttünk minden. A pára kicsapódott a ruhánkra is.

A pihenőnknél, a legnagyobb meglepetésünkre olyanok értek be minket, akikről azt hittük, rég megelőztek minket és már Burgosban ülnek. Addigra felszállt a köd is, kényelmes túraidőben kapaszkodtunk fel 1200 méterre. A csúcson volt igazán látványos, hogy mennyit gyalogoltunk.

Innentől fenyvesek mellett haladtunk tovább. A mai nap kedvezett a bicajosoknak is, két nagyobb csapat került el minket.

Már többször megfigyeltük, hogy a Camino nem az eredeti ötletek földje, sokkal inkább az ismétléseké. Mentünk már el olyan drótkerítés mellett, amibe lépten-nyomon kereszteket fűztek faágakból, gazból, de még rozsdás kerékpárláncból is. A mai fennsíkon ökölnyi kövek voltak, ebből a szorgos kezek mindenféle okosságot raktak ki az útra. Találkoztunk a szokásos Buen Camino felirattal, de néhány egocentrikus pajtásunk a nevét örökítette meg.

A táj ismét gyönyörű volt, ma is találkoztunk állatokkal, Atapuerca előtt rengeteg szarvasmarhát láttunk. Sok tehén még vemhes volt, némelyik pedig a borját nevelgette.

Az egyik elég terebélyes fa tövében láttunk egy magányos hátizsákot. Kerestük a gazdáját, de sehol nem láttuk. Végül Zoltán pillantotta meg őt, ahogy a fa tetején üldögélt és pihent.

Szerettünk volna ételt vásárolni vacsorára, de csak egy nagyon pici boltot találtunk egy apró faluban. Volt itt minden, a sonkától kezdve a sajton át a sörig és füldugóig minden, viszont egészen nagy árréssel dolgozott.

Atapuercában szálltunk meg, bízva abban, hogy a többiek nem jönnek el eddig. Tévedtünk, mert a szuper zarándokon kívül megjelentek a turigrinok és néhány nehezebb ember is. Turigrinonak nevezik azokat az embereket, akik kicsi hátizsákokkal szaladnak végig az úton, a nagy csomagot pedig futárral küldik a következő állomásukra. Sokan azért választják ezt, mert valamilyen sérülésük van, vagy a térdük, vagy a bokájuk nem bírja a kiképzést. Még többen azonban nettó kényelemből használják ezt a - Caminót még inkább profittermelő ágazattá hízlaló - szolgáltatást. Nyilván gyorsabban haladnak a nagy zsákosokhoz képest.

A vacsoránkat a szálláson készítettük el, ami megint érdekes közösségi élménnyé alakult. Egy darabig nyugodtan tettük a dolgunkat, aztán megjelent két szobatársunk, akik szintén éhesek lehettek, mert nagyon sürgősen nekiláttak főzni. Azt sem tudták megvárni, hogy Zoltán elmossa az edényt, amit használtunk, egyszerűen elvették. Az este kedvenc mozzanata pedig az volt, amikor a kis kiszerelésű olajunk láttán hangosan sajnálkoztak, hogy "látod, mi elfelejtettünk olajat venni", de nem kérték el a maradékot, megvárták, míg felajánljuk nekik.

Az úton nem a gyaloglás a legfárasztóbb, sőt, igazából azt a részt várjuk leginkább, hanem a többiekkel való együttműködés. Sokat gondolkodunk azon, mi vagyunk-e rosszul huzalozva, és nekünk vannak-e furcsa elképzeléseink a közösségben való létezésről, amikor csendben vagyunk, ha mások pihennek, vagy ha tisztán hagyjuk magunk után a helyiséget, amit használtunk, esetleg megvárjuk, amíg a másik befejezi azt, amit csinál és nem sürgetjük őt. Tudjuk, hogy sok emberrel közösen létezni nem egyszerű, de azt is látjuk, hogy a Camino gyakran hangoztatott ideái közül azok a népszerűbbek, amik az egyén kényelmét szolgálják.
A tizenegyedik napot itt, a tizenharmadikat pedig itt olvashatjátok.