24. nap, Pedruzo-Finisterre

Elérkezett az utolsó napunk napunk Santiago előtt. Nincs több gyaloglás, ami egész biztos hiányozni fog még úgy is, hogy néha már húsz kilométernél megálltunk volna.

Ahogy írtuk, ma időben szerettünk volna indulni, de két szundi után ébredtünk fel, a körülöttünk alvók örömére. A kései ébredés ellenére mégis sikerült fél hatkor elindulnunk.

Az utolsó reggeleink közül a mai volt a legfélelmetesebb, amikor kivilágosodott, Zoltán meg is kérdezte, hogy féltem-e, mert szerinte igen.

Még Pedruzóban beértünk négy zarándokot, akik sehogy nem találták a jelet, úgyhogy csatlakoztak hozzánk, amíg irányba álltak, aztán kilőttek, mint a golyó. Egészen sokáig az eukaliptuszok között mentünk, időnként láttuk még a többiek mobiljának fényét, aztán ők is eltűntek. Zoltán megint felhívta a figyelmemet a horrorfilmek csoportdinamikájára: a leggyengébb hal meg legelőször.

Talán épp a fentiek miatt, talán az utolsó napok áldásaként nagyon jól haladtunk. Ráadásul az alkalmazásunk levezetett minket a Caminóról és ketten túráztunk Satiago felé. Monte de Gozónál kapcsolódtunk vissza az útra. Ez a hely azóta híres, mióta II. János Pál járt erre, neki különösen fontos volt a Camino, állítottak is egy egészen nagy szobrot a látogatása emlékére. Szép időben innen már lehet látni a várost, de vasárnap reggel kilenckor még mindent köd borított.

Úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg itt pihenni, pedig korábban tizenkét kilométer után már mindenféle eszközt bevetettem egy pár perces üldögélésért. Annyira könnyen ment a gyaloglás, hogy tíz órára elértük a várost. Itt megálltunk, rendeztük a sorainkat, aztán elindultunk a katedrális felé.

Utólag azt gondoljuk, hogy a tíz órai érkezés vasárnap kevés ahhoz, hogy mindent kényelmesen elintézzen az ember. Mi először a Compostellát szerettük volna kiváltani, amit a zarándokirodában lehet megtenni. Az iroda címe megváltozott, időközben elköltözött, most a Rúa das Carretass 33-as szám alatt található. Habár sokat lehetett olvasni a végtelen hosszúságú sorokról, mi körülbelül húsz perc alatt végeztünk. Kedves, segítőkész önkéntesek állítják ki a dokumentumot. Arra is van lehetőség, hogy igazolást kapjunk a megtett kilométerekről, úgy döntöttünk, hogy az ugrás miatt ezt nem kérjük. A nagyobb zarándokmiséken felolvassák, hogy honnan érkeztek az adott napon zarándokok, ezért érdemes fürgén intézni a papírmunkát.

A másik fontos dolog a csomagmegőrző felkutatása. A katedrálisba nem lehet bevinni a hátizsákokat, azokat a szálláson, vagy a csomagmegőrző pontokon kell hagyni. Ilyen szolgáltatása van a postának, ami a katedrálistól öt perc sétára található, de a katedrális melletti első boltban is le lehet adni a zsákot 2,5 euróért és ha jól emlékszem, a zarándokirodában is van poggyászmegőrző.

Mi egész ügyesen elintéztünk mindent, arra azonban nem gondoltunk, hogy az emberek kígyózó sorokban állnak a katedrális két oldalán és arra várnak, hogy bejussanak a zarándok misére. A tömeg elenyésző része tűnt zarándoknak, ezt a feltételezésünket a csinos ruhák, a szelfibotok és az egyéb civilizációs tömegtermékek nagy számára alapozzuk. Mi másfél órán át várakoztunk, a déli misén való részvételt elengedtük. Lassan annyit álltunk a sorban, hogy az is kérdésessé vált, elérjük-e a negyed kettes misét. Végül bejutottunk a katedrálisba, de a déli szertartás nem szívta fel a tömeget, úgyhogy elég zsúfolt és zajos volt bent.

Sajnos a "pótmisén" nem füstöltek tömjénnel, pedig ez az egyik legikonikusabb dolog az Camino kapcsán.

Emiatt Zoltán nagyon csalódott volt, én pedig nagyon utáltam az egész Camino-ipart. A hagyomány szerint ebben a katedrálisban van Szent Jakab apostol végső nyughelye, az oltár mögött pedig egy díszes szobor Jakabról. A zarándokok az út végén megérintik ezt. Természetesen ez sem ment egyszerűen, további egy órás sorban állás következett a katedrálison belül. Javasoljuk, hogy a személyes térről alkotott elképzelésit mindenki vizsgálja felül, mert az, illetve a sor fogalma kevéssé ismert az Ibériai-félszigeten.

Felkerestük a postát, egyeztettünk a feladott csomagunkról, aztán elindultunk a buszmegálló felé. Mi Finisterrébe utaztunk, onnan tervezünk Muxiába gyalogolni (A másik iskola a Muxia-Finisterre útvonalat követi.)  Vannak igazán kitartó emberek is, ők az egész távot gyalog teszik meg, nekünk erre már nem maradt időnk, pedig szuper lehet: a táj elképesztő és -ami nagyon lényeges- nincsenek sokan.

Amíg a buszra vártunk, odajött hozzánk egy lány, akiről kiderült, hogy szintén Finisterrébe tart, végigment a Caminon, magyar és egyébként Barbara. Vele utaztunk a faluig és aztán csatlakozott hozzánk a szálláson is. Egy magyar albergueben szálltunk meg, Aranka hat-hét éve nyitotta meg az egyik legkedvesebb szállást az úton. Olyan volt, mint egy hétvégi ház közel az óceánhoz.

Eddig minden nehéz napban találtunk valamint olyat, aminek örültünk, ma az óceán állította helyre a lelki békénket.

Este nyolcra érkeztünk meg, és úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a félsziget legdélebbi pontjához megnézni a naplementét.

Ugyanitt található a nulladik kilométerkő is, ami a Camino legeslegvégő pontját hivatott jelezni.

Finisterre egy félszigeten fekszik, az egyik fele az öböl felé néz, de vannak strandjai a nyílt óceán felé is. Fél órás sétával értük el a fokot, ahonnan tényleg gyönyörű volt a kilátás. Ahogy megszoktátok, nincsen nap állat nélkül, ma hegyi kecskéket láttunk a hegyoldalban.

A követkő napunkról ide, az előzőről pedig ide kattintva tudtok olvasni.