19. nap, El Ganso - Molinaseca

A mai napon időben indultunk, mert tudtuk, hogy nehéz terepen fogunk menni és nem szerettünk volna a nagy melegben menetelni. Amikor elindultunk, egy rövid ideig még látszott a csillagok fénye is, aztán felkelt a nap, mi pedig elkezdtük megmászni azt a hegyet, amiről Astorga előtt nem is hittük, hogy elérjük.

Az idő jó volt, nem volt túl meleg, a fenyőfák pedig árnyékot adtak. Nem volt könnyű a terep, de sokkal rosszabbra számítottunk a  sok száz méteres emelkedő miatt. Tegnap este nem találkoztunk Jean-Paullal, valószínűleg az előző faluban állt meg, de ma reggel beért minket.

Rendületlenül másztunk felfelé a hegyen, egyre kisebb lett a köztünk és a Cruz de Ferro közötti távolság. A táj csupa zöld volt és gyönyörű, megérte felmászni.

A kereszt előtti utolsó település Foncebadón volt, itt sokan megálltak pihenni. Mi az alkalmazásunk alapján mentünk tovább, nem sokkal később fel is értünk a hegyre.

Letettük a magunkkal hozott köveket, aztán megettük a reggelinket.

Ezután következett a nap nehezebb része: lejutni a hegyről. Mivel eleve magasan voltunk, jóval többet ereszkedtünk, mint amit felfelé másztunk. A táj lassan egészen megváltozott: egyre kevesebb lett a fa és jóval több a kő.

Elmentünk néhány ház mellett, az egyik udvarán valami kávézót üzemeltettek a helyiek. Nekünk azért volt érdekes a hely, mert az udvarán állt egy oszlop, amin mindenféle városnevek szerepeltek. Megtaláltuk Budapestet, Pécset és Szegedet is. Amikor Zoltán elővette a gépét, hogy lefotózza az oszlopot, a tulajdonos -aki nem nem tudjuk milyen megfontolásból, de lovag jelmezben fogadta a betérőket- készségesen pózolt Zoltán fotójához is, bár nem kérte meg rá, és nem is került a képbe.

Az utunk egy részén csendben haladtunk tovább, sem előttünk, sem mögöttünk nem láttunk senkit. Néha hallottunk egy-egy füttyszót, de azt hittük, a pásztorkutyáknak jeleznek a gazdáik. Hirtelen hangos Bonjour-bonjour rikkantással beért minket Jean-Paul, aki jót derült azon, hogy ránk hozta a szívbajt. Aztán füttyentett egy éleset és rájöttünk, hogy nem a pásztorokhoz tartozott az előző fütty sem.

A második pihenőnket egy kis faluban tartottuk. Itt a házak szinte kivétel nélkül kőből épültek, ami középkori hangulatot kölcsönzött az amúgy is csendes településnek.

Ahogy nőtt a meleg, úgy dőlt belőlünk az ökörség. Zoltán elkezdte pontokba szedni a baranyai és zalai csigák közti anatómiai és pszichoszociális különbséget. Tudtátok például, hogy a zalai csigák szeme gyakran a napszemüvegükre tapad, mert 4,6 km/h sebességgel haladnak?

Ezen a napon Molinasecában szálltunk meg. A falunak van egy folyója, ami sem nem mély, sem nem sebes,  ezért a helyiek az egyik partján lévő teret spontán stranddá alakították. Este mi is eljöttünk ide lábat lógatni.

A szállásunk elég különös volt, még Camino-viszonylatban is. Egy családi ház méretű épületben szálltunk meg, ahol a földszinten a konyha és a zuhanyzók voltak, az emeleten a háló. A hely két dolog miatt volt furcsa: egyrészt a konyha, ami az alsó szint közepén állt, a padlóba volt süllyesztve, ezért állandóan lépcsőzni kellett, másrészt a táskáinkat nem vihettük fel az ágyunkhoz. Egy kis extraként pedig zuhanyzáskor eltűnt a meleg víz, úgyhogy a mosáshoz félretett lavórnyi vízzel fejeztem be a műveletet.

Itt találkoztunk a hatodik magyar zarándokkal, aztán beállított Kim is. Ő még többet jött, mint mi, nem is értettük, hogyan volt ehhez energiája. Kiderült, hogy negyven éves, bár előző nap csak huszonnyolcat mert bevallani a többieknek (simán elhittük volna mi is).

A háznak volt egy nagy terasza, itt vacsoráztunk, aztán szép csendben lefeküdtünk.

Az előző napról itt, a következőről pedig itt tudtok olvasni.