17. nap, León-Hospital de Órbigo

A szállásunk León egyik széléhez esett közel, ezért ma reggel át kellett kelnünk az egész városon. Ma is hideg volt, amikor indultunk, Leónban 4, 5, később 11 fokot mutattak a hőmérők. Később egész meleg lett, már csak pólóban sétáltunk. Sokszor mentünk már át szendergő városokon, általában takarítókkal és törött üvegekkel és szeméttel találkoztunk. León ebben is kivétel volt, tiszta volt és csendes, csak néhány hazafelé tartó fiatallal találkoztunk, némelyiktől egy-egy Buen Camino-t is kaptunk.

A mai napon az eddigi leghosszabb távot tettük meg, 33 kilométerrel. Az út nem a távolság miatt volt kihívás, hanem a környezet miatt.  Végig lakott településen, vagy az autóút mellett mentünk, ami zajos volt és egyhangúvá tette az utat.

Cserébe jól tudtunk haladni, délután kettőre meg is érkeztünk Hospital de Órbigóba. A mai napon sem voltak tömegek az úton, azt gondoljuk, jót tett ez az ugrás nekünk. Az úton láttuk a lengyel párt is, két részletben. Először a fiúval találkoztunk, majd két faluval később ránk köszönt a lány. Elmondta, hogy megint megfájdult a térde, ezért busszal jött.

Hospital de Órbigóban van a Camino leghosszabb hídja, tényleg nagyon látványos, főleg azért, mert a híd a folyó partján is túlnyúlik, és felüljáróként funkcionál a lovagi tornákra emlékeztető tér felett.

A mai napon sokat pihentünk, a szállásunk megint szuper. Egy, a máltai lovagrend által üzemeltetett albergueben vagyunk, amiben rendszerint magyar önkéntesek dolgoznak. Minket is három magyar lány fogadott, nagyon lelkesek és segítőkészek voltak. Az egyikük orvostan-hallgató volt, a másik két lány spanyolt tanul. Az épület régi, több részből áll, a falai vastagok. Ezért egész hűvös van a szobánkban, ahol csak ketten alszunk (a vendéglátóink jófejségének köszönhetően). Sára, Hanna és Flóra köszönünk szépen mindent, és csupa jó élményt kívánunk a szolgálatotok fennmaradó részére!

A délutánt a hátsó kertben töltöttük, annyira jó hangulata volt a helynek, hogy nem volt kedvünk kimozdulni (és a 33 kilométert is éreztük).

Itt ismét találkoztunk a Reliegosban megismert emberekkel, itt volt az amerikai család, bár ők megfogyatkoztak, beszélgettünk a dél-koreai lánnyal, Kimmel is. Lehet, hogy holnap együtt megyünk El Gansóig. Neki kevesebb ideje van Santiagóig, mint nekünk. Kérdeztem is tőle, hogy oldja meg, mire azt felelte: hát, buszra fogok szállni valamikor.

Az estét egy picit elalibiztük, a nagy pihenésben nem vettem komolyan a másnap reggeli korai indulást és csak fél tizenegykor kerültünk ágyban.
Az előző napot erre, a következőt pedig erre találjátok.