9. nap Redondela - Pontevedra

A mai egy minden szempontból kihívásokkal teli nap volt, de hát mit tehetünk, az univerzum törekszik az egyensúlyra.

Reggel ötkor keltünk, a szokásos egyórás szöszmötölést követően kissé kelletlenül elindultunk a kényelmes alberguénkből. Az időjárás előrejelzés szerint ugyanis esőre lehetett számítani, hajnalban hallottuk is kopogni a tetőn a csendesen szitáló esőt. Amikor kiléptünk, épp nem esett semmi, csak nedvesen csillogott az aszfalt, örültünk nagyon, hogy szárazon megúsztuk a startot. Az imádott tervezőnk megint a bolondját járatta velünk, még sötét volt, amikor ismét bezavart minket a susnyásba, de ezúttal kaptunk néhány málnabokros karcolást is. Már pirkadt, amikor találkoztunk az első jóindulatú útbaigazító spanyollal, nagy átéléssel magyarázta, hogy merre kell mennünk, hogy Santiagóba érjünk, mi pedig konokul mentünk a másik irányba. A hajnali eső és Galícia miatt egészen megváltozott a táj, sokkal zöldebb és vadregényesebb lett, a hangulathoz csak hozzátettek a nagy, szürke gomolyfelhők is.

Már legyalogoltuk az ötödik kilométerünket is, amikor elkezdett szemerkélni az eső és jobbnak láttuk felvenni a kabátunkat. Amint ezt megtettük, megnyitották a csapokat és csak ömlött az eső szakadatlanul. Egy templomkertben, egy hatalmas fenyő alatt vártuk, hogy elvonuljon a zivatar, nagyon látványos volt, ahogy a szél szertefújta a felhőket és csillapodott az eső.

Mivel minden nagyon vizes volt és már napi két pecsétet kell gyűjteni, kitaláltuk, hogy a Verdigo folyón átívelő híd melletti kávézóban fogunk pihenni (és pecsétet gyűjteni).

Épp akkor érkezett friss sütemény, amikor az asztalhoz pakoltunk le, le is csaptunk egy-egy croissant-ra. Ez egy príma ötlet volt minden szempontból: a sütemény finom, a pecsét pedig csodaszép volt. A képen az útlevél egy oldalát látjátok, a kávézóban kapott pecsét a jobb felső sarokba került.

Amíg reggeliztünk, megindult a zarándokok özöne, sok ismerős, de még több ismeretlent láttunk elhaladni. Ezen a ponton túl nem nagyon lehet magányosan haladni az úton, előbb-utóbb fura versennyé fajul a menetelés. Szerencsére az applikációnk viszonylag hamar elterelt minket a fő csapásról egy ipari telep felé. Itt egy nagyon segítőkész kamionsofőr érezte küldetésének, hogy útmutatást adjon nekünk, de mi csak azért is ellenálltunk. Így láthattunk egy targoncát, ami egy teljes konténert pakolt A-ból B-be, ezen teljesen elámultunk. De ennél is jobb volt, amit egy sarokkal arrébb találtunk: egy erdei ösvényt, ami mellett egy patak (a térkép szerint a Tomeza folyó volt ez) csordogált, ami csupa zöld liget volt és nagyon csendes. Itt bandukoltunk egy ideig, amikor kiértünk egy szántóföld szélére, annak a túlfelén pillantottuk meg a többieket. Szerencsére nem találkoztak az útjaink, először a vasút mentén, aztán a patak mellett gyalogoltunk, mikor beértünk Pontevedrába. Innen egyáltalán nem volt messze a szállás, mikor odaértünk, már 15-20 ember ült katonás sorban egymás mellett. Én őszintén örültem ennek, nehezen viselem a furakodó, vagy csak véletlenül előbbre surranó embereket, de nálam sokkal kevésbé tolerálja mindezt Zoli. (mert ezek a dolgok az igazságérzetének a határait feszegetik)

Nem sokkal később kinyitották a kaput, így mindenki betódult az udvarra és össze-vissza leült, ekkor jött egy hospitalero és mindenkit megkért spanyolul, hogy pakolják a zsákjaikat egy sorba, ezt a társaság nagy részének sikerült is abszolválnia. A nagy várakozásban elkezdtünk beszélgetni az utánunk érkezőkkel, ők egy nagyon szimpatikus szlovén házaspár voltak, akik ráadásul az angol mellett horvátul is beszéltek, én őszintén örülök, hogy ezt a menő és nagyon passzív nyelvtudásomat is villogtathatom az úton. Közben megérkeztek a többiek, Jun, Elena, Antonio és Christofer is, a sor végén ültek a zsákjaikkal. 

A nap hátralevő része nagyon sokat tanított nekünk. Megint rájöttünk, hogy vannak helyzetek, amikhez mi nem nagyon tudunk alkalmazkodni és messze vagyunk az egyetemes elfogadás nirvánájától. Pontevedrába érve már  befordultunk 70 kilométer alá. Ez egyfelől nagyon jó érzés, eljön a gyaloglás vége, másfelől szomorú, hogy a sok kedves ismerőstől hamarosan elválunk, de leginkább bosszantó, mert ide aztán tényleg összefújt egy csomó tapintatlan tuskót a szél. Számítottunk rá, hogy Pontevedra kihívásokkal teli hely lesz, mert ide már a klasszik portugál út is becsatlakozik, ráadásul nagylétszámú önkormányzati szállást választottunk, mert minden egyéb hely megtelt. Amit tapasztaltunk, az bőven felülmúlta az elképzelésünket és meghaladja a tűrőképességünket. Szóval itt van a szálláson mindenki, akinek örülünk, és az is, akitől rögtön viszketni kezd mindenünk. Az olasz-spanyol-koreai "kedvesemberek" mellett itt van egy csapat fiatal srác (ne ilyen szemüveges ministránsokat, hanem inkább menő kissrácokat képzeljetek el) Cordobából, a papuk vezetésével, velük tegnap találkoztunk az amúgy szuper szállásunkon, nagyon kedvesek és hálásak voltak. Azt nem tudom, mondtam-e, de azt Jun foglalta nekünk, az ég áldja érte.

A fura emberek szekciót erősíti a svéd viking, róla mesélt a dán zarándok még Vila do Condénál, ő az, aki egészen Görögországig gyalogol, ami elég menő, az már kevésbé, hogy iszik, mint a kefekötő, bónuszként horkol is. Aztán itt van (bocs, mostantól kezdve már szertefoszlik a szociológiai tanulmányaimnak köszönhető PC attitűdöm) a spanyol "Soma mamagésa". Frankón egymás ikertornyai, de a spanyol nő alapjárata 90 dB, opcionálisan rátelepszik a cuccaidra és eláraszt a jelenlétével. Van egy pajtija is, ők ketten a viking őszinte rajongói.

A szállás elfogadható, ágy van, poloska nincs, viszont nagyon kevés a mosdó ennyi emberre, és nulla darab kényelmi szolgáltatást kapsz (ilyen például a vasalt ágynemű, törölköző, szeparált ágy, konnektor, éjjeli lámpa). Mondjuk nyolc euróért ne várjon luxust az ember a Caminón, de Vigóban is önkormányzati szállásunk volt, és sokkal kényelmesebbnek találtam.

A nagy számok alapján mindig van egy kis százaléknyi csodabogár, aki baromira nincs tekintettel másokra. Egy ekkora szállásnál értelemszerűen ez több embert, ami végső soron több zajt jelent.

Jelenetek egy alberguéből:

- Ostoba turigrino megjelenik nyitás előtt fél órával az albergue udvarán (amikor már ott van egy harminc fős sor szépen sorbarendezett táskákkal) és kifejti, hogy neki itt van foglalása.

Szerény sorban álló szlovén zarándok mondja neki, hogy itt olyat nem lehet csinálni, de a másik ragaszkodik hozzá. A szállás ajtaja kitárul, értetlen lány kispajtásaival betódul, hogy rendezze a félreértést (nem volt foglalása, csak 90 fős férőhelynél spanyolosan ráhagyták, valahova be fog férni).

- Nagyhangú emberek beszélgetnek, de olyan hangosan, hogy nem lehet mellettük pihenni.

-Nagyhangú emberek vacsoráznak, de olyan hangosan, hogy nem lehet mellettük létezni.

- Random zarándok este tízkor pakolja a nejlonzacskós holmiját a hálóteremben zseblámpával villogva (két javaslatom volna: ne este és ne zörgős nejlonba).

- Fentebb említett random zarándok tíz után hangosan konzultál és röhögcsél a hálóteremben másokkal.

- Az ajtó, valamint a vécékefe funkciója felismerhetetlen talány egyesek számára.

- A magántulajdon fogalma pedig nem létezik egy ilyen helyen. Megesik, hogy egy kemping edény cserkészlányok tulajdonaként érkezik, de valakinek jobban kell nehezéknek a zsákjába, így végül ismeretlen helyre távozik, de hát mit lehet ilyenkor tenni?!

Délután a szokásos rekreációs tevékenységünket végeztük: elmentünk ételért, olvasgattunk, aludtunk, picit bandáztunk a többiekkel (amit angolul nem beszélő arcok rendszeresen megtrollkodtak), aztán megpróbáltuk a lehető legtöbb cuccunkat összekészíteni a másnapi startra.