12. Vilar - Santiago de Compostela

Hát eljött az utolsó reggelünk is, amit a nagy forróságban vártunk, pedig közben tudtuk, hogy valaminek mégiscsak a végére érünk majd. Igyekeztünk csendben készülődni, de többször vissza kellett lopakodnunk a szobába, mert ezt-azt ott felejtettünk. Végül hat óra után nem sokkal elindultunk. A szállásról kilépve egy kisebb csapat suhant el előttünk, ráadásul picit szenvedtünk a helyes iránnyal, de csak megtaláltuk. Ma sem akartunk feltétlenül a kijelölt úton menni, főleg a tömeg miatt, de aztán a tervező elég kevés módosítást javasolt a hivatalos Caminóhoz képest. Mára már csak 19 kilométerünk volt, aminek egy jelentős részét már Santiago elővárosában tettük meg, de előtte átkeltünk pár falun és a jellegzetes galíciai eukaliptuszerdőn is.

Nem írtam még erről, pedig nagyon sok helyen tapasztaltuk, hogy a spanyolok legtöbbször nagyon kedvesek, barátságosak, köszönnek, jó utat kívánnak, vagy csak simán mosolyognak egyet. Ezért is volt furcsa, hogy az egyik faluban találtunk egy kézzel írt figyelmeztetést, ami a szomszédoknak és a zarándokoknak szólt. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az itt lakók is "szeretnek friss levegőt lélegezni", de az indoklás kicsit zavaros lett, ugyanis belekeverték a toysat kifejezést, aminek sem spanyolul, sem angolul nem találtam értelmét. Mindenesetre vigyázzatok a toysat-tel Santiago közelében.

A másik furcsaság a maszkot termő fák voltak, rengeteg ember dobálja (esetleg köti) a használt maszkját a fákra. Szerencsére nekünk csak a közlekedési eszközökön kellett maszkot viselnünk, gondolom, ezek a korábbi, szigorúbb maszkviselési szabályok termései.

A reggeli tizes megállásunknál beértek minket a szomszéd bunkerben alvó spanyol lányok, velük még néhányszor kerülgettük egymást az úton. 

Szinte észrevétlenül keveredtünk az agglomerációból Santiagoba, ha nem lett volna egy szivárványszínű útjelző, talán fel sem tűnik, hogy elértük a várost. Itt még három kilométer várt ránk, egy kicsi kápolnában begyűjtöttük a következő napi pecsétünket és 11 órakor már a zarándokiroda mellett voltunk.

 Így is terveztük az érkezést, mert számítottunk rá, hogy sokan lesznek, és sokan is voltunk, mi, zsákosok. De nemcsak mi készültünk, hanem a zarándokiroda is, elég profin intézték a regisztrációt. Egy QR kód segítségével már a sorban meg tudtuk adni az adatainkat (hol kezdtük, honnan jöttünk, ilyesmi), aztán amint ez megvolt, bekísértek minket egy folyósóra sorszámmal és a pultnál a kód alapján tök gyorsan ki tudták állítani a Compostelát.

Innen a postára vezetett az utunk, összeszedtük a feladott javainkat. Ez egy hatalmas fejelesztés a spanyol postától, kár, hogy Portugáliában nincs ilyen lehetőség, vagy ha van, mi nem találtuk meg. Itt kezdtük el először érezni, hogy egy kicsit elfáradtunk. Mivel a szállásunkat csak három körül tudtuk átvenni, úgy gondoltuk, eszünk valamit, végül egy forgalmas utca kis teraszán ültünk le, kicsit elbizonytalanodva, hogy talán ez egy turistalehúzó hely lesz, de aztán egész korrekt és gigantikus ebédünk volt. Tapast ettünk (padrón paprikát, sajtot, sonkát és spanyol tortillát), de ebből négy ember is jóllakott volna, szóval egy ponton feladtuk. Amíg ettünk, láttunk megérkezni Jun-t és mellette még millió embert. Több csoport jött egyenpólóban, énekelve, még több kerékpáros, de még ennél is több turista sétált fel és alá.

A kései ebéd után elsétáltunk a szállásunkhoz, ami a katedrális mögötti kis utcában feküdt. Nagyon kényelmes, otthonos Airbnb lakás volt, az egyik legjobb döntés volt lefoglalni. Egy kicsit pihentünk, közben minden túratársunk bejelentkezett, hogy megérkezett. 

Mivel hatra időpontunk volt a katedrálisba, elindultunk a térre, itt megvárt  minket Adri, úgyhogy először vele örvendeztünk. Azt nem is mondtam, de a katedrális renoválása befejeződött, így a téren pihenő (földön üldögélő) zarándokok már nem az állványzatot nézték, hanem a román kori templomot. 

Amíg beszélgettünk, észrevettünk, hogy esemény zajlik: egy zarándok letérdelt a barátnője előtt a katedrális lépcsőjénél és megkérte a kezét. Az egész tér elkezdett zsizsegni, mindenki tapsolt és éljenezte őket. Ekkor fedeztem fel, hogy a pár mellett szinte udvariatlan közelségben áll ismerősünk, a szlovén fickó és kameráz.  Egyrészt nagyon örültem, hogy ők is beértek, mivel ők a hosszabb, spirituális utat választották, másrészt nem értettem, miért is zavarja meg a nagy pillanatot. Nem sokkal később találkoztunk velük és ekkor mesélték, hogy a most-már-vőlegény beavatta őket a tervbe és megkérte, hogy legyen a leánykérés operatőre. Aztán hirtelen hat óra lett, így elköszöntünk a többiektől és elindultunk a katedrális tetejére. Szó szerint a tetejére, mert a vezetett túra során a templom tetején mászkáltunk, a mészkő lapokon. Sajnos csak spanyol túravezetőnk volt, aki néhányszor felhívta a figyelmünket angolul a résekre (please mind the gap!), de amúgy spanyolul mesélt a közönségnek. Közben Elena is írt és elküldte, hogy hova fognak beülni Antonioval nyolc körül. Mi még bementük a katedrálisba, meghallgattuk a misét és a statisztikát a napi beérkezőkről. A tömjénezés megint elmaradt, pedig nyüzsgő várakozás volt a templomban. Habár a templom román stílusú, mégis tágas, viszonylag világos és nekem nagyon kedves hely, nem nyomasztó, túldíszíttett, aranyba fojtott sznob püspöki székhely, pedig van itt is bőven arany is, meg püspök is.

Végül az O46 nevű műintézményben találtuk magunkat. Ez egy igazi spanyol bár volt, aprócska asztalokkal, ami passzol a tapashoz és a baráti beszélgetésekhez és ott ült a hét megfáradt vándor: Antonio, Elena, Christofer, Jun, Fernando, két olasz fickó (Luca és Giuseppe), akikkel többször találkoztunk az utunk során, de sosem beszélgettünk velük. Habár nem meséltem mindekiről, de számon tartottuk a velünk túrázókat. Az ő társaságukhoz tartozott egy pár, a nőt azért jegyeztük meg, mert egyszer egy madártollat tűzött a hajába, a fickót pedig azért, mert hihetetlenül göndör haja volt. És igen, egymás között csak Balázs Paliéknak hívtuk őket. De végül kiderült, hogy nem csak mi csináljuk ezt, az egyik olasz lelkesen magyarázta, hogy szerinte Zoli pedig a FIAT tulajdonosára hajaz. Mindenki nagyon örült mindenkinek, Jun többször elmondta, hogy mi mind győztesek (meg egyéniségek is, Brian óta) vagyunk, Christofer megmutatta a frissen varratott tetoválását, aztán az olaszok a tokaji eredetéről nyitottak diskurzust.

Egyébként az O46 Antonio törzshelye, ismerte a meglehetősen goromba tulajt, egyszer az útjában álltam, mert az asztal másik felével társalogtam, nagyon leteremtett, hogy miért zavarom őta szabad mozgásban. Itt aztán mindenféle galíciai fogás került az asztalra, jött főtt malacfül, polip, padrón paprika, mindenféle sajtok, emellé pedig fehér bort ittunk, pici porcelán csészékből. Habár a spanyolok kedvesek és tényleg mindig kapsz valami tapat az italod mellé, mást gondolnak a vendéglátásról, mint mi. Beugrott köszönni egy n-edik ismerős az útról (alacsony spanyol bácsi, aki állítólag horkol, ezt nem hallottuk, és gyönyörűen énekel, ezt viszont igen). Nem akart maradni, csak jött és ment volna, de akkora vihart kavart, hogy megkerülte az időközben kialakult bár előtt álló sort, hogy a tulajok igazából közölték, szedjük a kis sátorfánkat, mert mások is szeretnének leülni. Így hát szedtük a kis sátorfánkat és átmentünk egy következő helyre folytatni az estét. Itt Antonio még egyszer elmondta, hogy nagyon hasonlítok a szomszédjára, majd jól elmeséli neki, hogy kit látott, aztán lassan mindenkin megjelentek a fáradtság jelei. Elena például összekeveredett a nyelvekkel, én is ásítoztam már. Este tizenegy után aztán véget ért a második Caminónk, a bár előtt elköszöntünk egymástól és ki-ki elindult a szállása felé. Amikor bandukoltunk hazafelé, azon gondolkodtam, hogy az első úton nem is találkoztunk senkivel Enricon kívül, aki többször ment volna végig az Caminón. Akkor valahogy nagy dolognak éreztük a francia út teljesítését. Ez alkalommal több olyan emberrel találkoztunk, aki már az ötödik-hatodik útját fejezte be, és nem úgy tűnt, mintha ezt a hobbiját szeretné feladni. Ahogy távolodunk Santiagotól, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekünk sem ez volt az utolsó Caminónk, ki tudja, legközelebb talán a via de la Plataról fogunk mesélni.