7. nap A Ramallosa- Vigo

Nem aludtunk valami jól a romantikus kétágyas szobánkban, valaki este hosszasan telefonált a folyosón, aztán valahogy leesett a komód széléről a neszeszer, jó hangosan landolva a földön. Azért jár nekünk a buksi-simi, hatkor már úton voltunk Vigo felé, az időjárás miatt itt, ilyenkor még teljesen sötétség van. Az első tizes simán jött össze, a tízórainkhoz pedig egy temető kertjében találtunk megfelelő helyet. Már el is felejtettem, hogy a galíciai temetők kicsit másképp festenek, mint a kontinentálisak. Itt fura emeletes építményeket emelnek a szeretett elhunytaknak. De igazából nem számít, ők nem zavartak minket, mi nem zavartuk őket, Zoli még a hangyákat is megetette, aztán mentünk tovább. Vigoba legalább két úton lehet eljutni, mi valahogy a kettő között, sem a parton, sem nagyon belül a szárazföldön mentünk, szinte végig lakott területen. 

Az idő kellemes volt, szerencsére a nap sem volt nagyon erős, összességében kellemes túraidőnk volt. A táj is folyton változott, láttunk juhokat is, néztek furán felénk, amikor bégettünk nekik.

Vigo elővárosai nem nyújtanak nagyon emelkedett látványt, kicsit emlékeztettek minket Burgosra, sok autókereskedés, raktárépület mellett mentünk el. 

Viszonylag hamar megérkeztünk a szálláshoz, ahol összefutottunk Fernandoval. Ez a kedves spanyol zarándok tört angollal bevallotta, hogy ő bizony buszra ülve elcsalta a napot, látott is minket az út mellett gyalogolni.

A hely csak egykor nyitott (bár ez korainak számít errefelé), ennek ellenére meglehetősen furán intézik a regisztrációt. Nyitásra már körülbelül harmincan vártunk az ajtóban, a hospitalera hármas csoportokban engedte fel az embereket, előtte kézzel megírta a számlát, pecsételt az útlevelünkbe és letolt egy gyors körbevezetést a három szinten. A földszinten volt a recepció és a Patyomkin-konyha, a harmadik emeleten a mosókonyha, a másodikon a hálók és a fürdők. Emiatt a világklasszis megoldás miatt a regisztráció baromira elhúzódott, mi már illatosan, tiszta ruhában mentünk a városba, amikor Elena még a regisztrációra várt, és mint tudjátok, mi nagy piperkőcök vagyunk, szóval tényleg nagyon lassan zajlott a check-in. Az albergue egy régi épületben kapott helyet, de egy éve újították fel, szóval kényelmes, tágas szállás lett belőle, nyolcszemélyes hálóboxokkal. A legtágasabb mindközül a konyha volt, hiába volt főzőlapja, hatalmas pultja és mosogatója, használni mégsem tudtuk, mert egy darab villa nem volt benne, pláne nem lábasok. Szóval a gondosan érlelt pesztó továbbra is a zsákomban maradt, én emiatt fogok egyszer gerincferdülést kapni, az már egyszer biztos. Ráadásul vasárnap a spanyolok munkakedve erősen csökken, gyorsan be is zártak mindent, az egyetlen nyitva lévő élelmiszerbolt is csak háromig várt minket szeretettel és gyászos kínálattal, de azért sikerült nagyon finom sonkát és barackot vennünk. Délután szieztáztunk kicsit, aztán elsétáltunk enni valami apróságot Elena és Antonio társaságában. 

Antonio-t hívta a másik spanyol srác, mivel nem értjük a nyelvet, csak azt láttuk (mondjuk ezt nem volt nehéz észrevenni), hogy Antonio ideges lett, és kiszervezett valamilyen feladatot Elenának. A szinkrontolmácsunk gyorsan elmagyarázta, hogy az idős bácsi nem kedveli a fiatal buszozó honfitársát, aki ebből mit sem érzékelt, mert a temérdek szabadidejét mégiscsak vele akarta tölteni. Elena bájos feladata pedig az volt, hogy diplomatikusan elküldje Vigo másik végébe a srácot (aki aztán nem is jött el végül). 

Már lassan estébe fordult az idő, így elindultunk vissza a szállásra, ahova aztán igazán mindenkit összefújt a szél. 

Este igen vidám és hangos társaság telepedett le a konyhába, akiktől tényleg nem hallottad a saját gondolataidat sem, és egész rendes kis házibulikát rittyentettek, pedig a regisztrációnál külön kitérnek arra, hogy ne igyál és cigarettázz az albergue területén. Szerencsére ennek a nyomait csak reggel láttuk, amikor a földszinten készülődtünk, de hasonlókra számítunk most, hogy közeledünk Santiago felé.