10. nap Pontevedra - Caldas De Reis

Egyre közeledik a gyaloglás vége, így egyre könnyebbé válik a zsákunk. Legalábbis nekem ma már sokkal kevesebbszer nyomta a vállam, derekam, mint az első napokban.

 Még sötétben indultunk el és az út átvezetett az egész városon. Nagyon helyes központja van Pontevedrának, sajnáltuk, hogy nem foglaltunk időben valamelyik óvárosi hostelben. No nem baj, majd a következő alkalommal. Átsétáltunk egy római hídon, amit a 21. század elvárásai alapján felpimpeltek ledlámpákkal, és egész jól sikerült az összhatás.

Képzeljétek, még itt is van egy-egy ház, amit csempe díszít, de jellemzően másfajta házakat építenek Portugáliához képest.

Ma mindenféle tájakon jártunk, a legjobb az volt benne, hogy ebben rengeteg földút volt. Ballagtunk erdőben, szőlőültetvények mellett és falvakban is, néha lehagytak minket mások, néha mi hagytunk le másokat. A tizedik kilométernél megálltam zoknit cserélni, mert éreztem, hogy gyűrődik és nem akartam az utolsó napokra egy vízhólyagot nyerni. 

Amint végeztem, feltűnt egy ismerős, Adri integetett vidáman. Innentől tempósabban haladtunk, de gyorsan meg is álltunk egy kávézóban pecsétért és reggeliért. A kávéval tök jó tapasztalatunk lett: engem nem csak szét, mint régen, Zoli pedig megtalálta a számára kedves kávé-tej kombót. Miután kiüldögéltük magunkat, folytattuk az utunkat Caldas de Reis felé, még több, mint 10 kilométerünk volt vissza. Az idő szép volt, végig árnyékban mentünk, nem is volt nagyon meleg, ráadásul Adri mellett nagyon jó tempóban haladtunk, néha nem is tudtam tartani az ütemet. Az utunk birkák mellett vezetett, jól össze is tapogattuk őket. 

Nem messze innen találtunk egy garázsbárt, három spanyol nyugdíjas zarándokpihenővé alakította a háza alját, tulajdonképpen egy egész helyes kis kávézót nyitottak, kínáltak empandát, jégkrémet, gyümölcsöt és volt ott pecsét is. Mi a jégkrém-pecsét hívószavakra ugrottunk. Itt jöttünk rá, hogy mi legalább annyira röhögünk a saját rossz vicceinken, hogy már másokat is zavarunk, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy tovább vihogjunk a kimunkált poénjainkon. Az erdőben még egyszer megálltunk pihenni, mert annyira fájt a talpam, hogy nem bírtam tovább menni. Itt találkoztunk a Camino újabb fura jelenségével: vendéglátósok osztják a szolgáltatásuk szórólapját, kaptunk szállást, vendéglőt is. Ez amúgy nem feltétlenül rossz, de autóval egy csomó kerékpáros és gyalogos közé hajtani azért bajos. Caldas de Reis-be érve már nagyon meleg volt, vártuk már, hogy a szállásra érjünk. Adri megint előbb csatlakozott le, nekünk keresztül kellett mennünk a városon, de nagyon megérte. Egyrészt itt is nagyon helyes a belváros, bár a város maga sokkal kisebb, másrészt olyan hihetetlenül jó szállásunk volt, hogy az már nem is Caminóra való. Természetesen ezt is Jun lőtte, közölte, hogy úgy gondolja, erre szükségünk van, és elintézett nekünk egy kétszemélyes szobát. Ez egy háromszintes ház volt, mi a másodikon laktunk, ahol volt jól felszerelt konyha, egy nagyon tiszta fürdő négy emberre és egy nagyon kényelmes szoba. Még tízórai csomagot is kaptunk másnapra. Szerettünk volna mosni, ezt elintézték helyettünk, a vendéglátónk elvitte a koszos és visszahozta a tiszta ruháinkat, nekünk csak teregetni kellett. Itt áldozatul esett a második ruhadarabunk a Caminón: a hatalmas szél lefújta a fél pár zoknimat a szárítótól bele a szomszéd épület ereszcsatornájába (az első veszteségem egy rejtélyes körülmények között eltűnt melltartó volt Vigoban). Egész délután pihentünk, meleg is volt, fáradtak is voltunk, de főleg élveztük a csendet és a kényelmet. Estefelé lesétáltunk a központba, nézelődtünk, aztán hazatértünk és elköszöntünk Juntól, mert vele ez volt az utolsó közös esténk.