3. nap Marinhas - Vila do Conde

Sikerült tartanunk az ötös kelést és hatkor már úton (is) voltunk. Ettől függetlenül szöszmötölős predátorok vagyunk, mindenki előbb hagyja el a szállást, mint mi, csak ők valahol elvesznek út közben, valószínűleg több pihenőt  tartanak, így általában az elsők között érkeztünk. A mai napon semmit nem láttunk az óceánból, ám annál többször hallottuk a zúgását, ezt aztán felváltotta az autók és kamionok zúgása. A mai etap volt a legrövidebb, de a legpusztítóbb is, Zoli ismét sokkal jobban bírta mint én, engem viszont igazolt az összes többi túratársunk. Kicsivel tíz óra előtt álltunk meg a szokásos tíz kilométeres reggeli szünetre, de már előtte felhúztam a hiszti-verklit, ahogy emelkedett a nap, úgy lett tényleg egyre elviselhetetlenebb az idő. A pihenőnk után rengeteget mentünk aszfalton, árnyék nélkül, hatalmas párában, változatlanul nehéz zsákokkal. Ezek pedig külön-külön is nehézzé teszik az utat, hát még egyben! Talán a tizenötödik kilométernél már lemaradtam Zolitól (pedig tudjuk jól, hogy a lemaradókkal végeznek legelőször), és leültem a szalagkorlátra hisztizni. Ne ijedjetek meg, nem veszélyeztettem sem a közlekedés, sem a magam biztonságát, ezen a szakaszon a kétsávos út mellett egy-egy sávot még leaszfaltoztak, ott mentek a gyalogosok és a bringások, ezen a sávon kívül volt a szemrevaló korlát. Üldögéltem, fortyogtam a napon csendesen, amikor belerepült egy légy a fülembe, amitől megráztam a fejem, ettől pedig lerepült a szemüvegem. Itt éreztem, hogy elég röhejes a hisztim, hagyjuk csak abba, úgyhogy javaimat összeszedtem és a túratársam után baktattam. Ő immár egy árnyékos helyen várta, hogy jobb belátásra térjek. 

Innen már csak egy, Eiffel-ről elnevezett, nem különösebben mutatós, ámde hosszú hídon kellett átkelnünk, aztán meg is érkeztünk Vila do Condéba, 11 órára.

 Az albergue nyitásáig még volt jó néhány óránk, így leültünk a híd melletti parkba pihenni. Egyszer csak megérkezett egy másik zarándok, akivel korábban már találkoztunk az úton, így egy darabig hárman üldögéltünk és beszélgettünk, aztán ki-ki elindult a maga délutáni rutinjára. Mi beszereztünk némi élelmiszert (például egy fél görögdinnyét, tésztát és pesztót) a Pingo Doce-ban, ami egy portugál bolthálózat. Tudjátok, mi egy nyaraláson is keressük a megszokottat, így ragaszkodunk ezekhez a boltokhoz, sőt, már vannak kedvenc termékeink is (egy bizonyos fajta gyülölcskeverék, egy másik fajta olívabogyó, a többiről megkíméllek titeket).

Ezután felkerekedtünk megkeresni a felvonót a kolostorhoz, illetve a mellette lévő alberguéhez. Itt már tényleg bírhatatlan volt a meleg, ráadásul a siklón maszkot kellett hordani, bár nyilván milliószor kényelmesebb volt, mint lépcsőt mászni az említett dinnyével.

A szállás ma is csudálatos volt, igaz, hogy kevésbé családias, de valahogy mégis otthonos volt. Elsőként érkeztünk meg, és képzeljétek, teljesen "önkiszolgáló" módon működött, egy szál emberrel nem beszéltünk. Az ajtót pontban kettőkor tudtuk nyitni egy emailben kapott kóddal, amit azután küldtek el, hogy kifizettem a szállást. Itt már csak a szobát kellett megkeresni, és az ágyunkat mi választhattuk ki. A szokásos délutáni rutint folytattuk: zuhany, hajmosás, evés, pihenés/alvás. A kétszemélyes idillt az törte meg, hogy megérkeztek mások, és kezdett benépesedni a ház, de jó néhány ismerős is felbukkant (megjelent az olasz és spanyol fiú, a cseh lány pedig megmászta a lépcsőt). Vacsora előtt még megnéztük a szent Lúcia templomot és örültünk a kilátásnak, aztán elég hamar lefeküdtünk aludni.

A nagy hőség ellenére ez egy szuper nap volt, főleg az apró kedvességek miatt. Útközben random bringások kiáltottak át: Buen Camino, amigos!, vagy csak összemosolyogtunk a szemből jövő zsákossal, esetleg a túratársaddal együtt röhögsz a hőhullámos hisztiden. Ezek nem nagy dolgok, mégis valahogy könnyebbé teszik a napot, elviselhetőbbé a hőséget. Itt szeretném megemlíteni az olaszokat, akiket négy napja a szél fújt össze tényleg három országból, mégis figyelnek egymásra, együtt jönnek-mennek, nem hagynak hátra senkit, és közben tökre boldogan kiabálják tele az alberguét. Nekem ez nagyon tetszik, legyünk mind olaszok.