-1. nap Budapest - Porto

Ez az utunk nem 2022. július 9-én, hanem 2016-ban kezdődött, amikor elkezdtük megtervezni az előző Caminó-t. Sok mindent mondanak ezzel az úttal kapcsolatban, nagyon magas filozófiai bölcsességet is elérnek ezek a gondolatok (Paulo Coelho, szevasz), de nekünk ezek valahogy nem jöttek át. Az viszont kétségtelen, hogy sok ember számára az első út csak egy kapudrog, mikor beérsz Santiagoba, már gondolkodsz, mikor indulhatnál el újra. Ez velünk is így volt, habár a következő években jártunk más szuper helyeken is, azért Zoli időnként megpendítette a portugál Caminot.

Már megvettük a jegyet a következő utunkra Lisszabonba (köszi Adri&Petra), de aztán jött 2020, oldalán a koronavírussal, és a többit tudjátok.

Ezt az utat messze nem terveztük meg akkora alapossággal, mint az előzőt. A hatizsákunkat csak az indulásunk napján vettük elő, az itinerünk némileg hiányos, fizikailag is puhányabbak vagyunk és a jegyünket is csak május közepén vettük meg, ezúttal Portóba. A gépünk szombaton este kilenc óra húszkor indult, így egy egész napunk volt összepakolni és elérni a járatot. Mindkettő kihívások elé állított minket.

Reggeli ráhangolódásként beállítottuk az automatikus munkahelyi üzeneteinket, aztán elpakoltuk a laptopokat és elindultunk az utolsó fontos dolgokat beszerezni. A zsákmányt és minden más szükséges dolgot aztán kipakoltuk a kanapéra és csoportosítva néztük át, miből mennyi kell, mi az, amit nem akarunk feleslegesen cipelni. Mivel nem volt listánk, majd elválik, hogy jól számoltunk-e. Idén például már nem jött velünk túraszandál, mert azt csak akkor viseltük, szigorúan zoknival, amikor szétázott a bakancsunk a burgosi nagy hidegben.

Négy óra után megérkezett egyes számú macskaszitterünk, Vera is, így nyugodt szívvel hagyjuk otthon Yodát, mert tudjuk, hogy jó kezekben lesz (köszi nektek, Veron és Zsuzsi).

Fél hatkor kiléptünk a kapunk és elindultunk a reptér felé. A busz-vonat-busz kombó tűnt a legmegbízhatóbbnak és a legunalmasabbnak, de tévedtünk. Ugyanis az történt, hogy Ferihegyre érve a szegedi vonat ajtaja nem nyílt ki. Itt már elfogott a pánik, gyorsan átmentem a másik kocsiba, hogy ott szálljunk le, de az sem nyílt. Az ajtónál random idegenek okítottak arról (engem, a vasutas lányát), hogyan kell vonatajtót nyitni. Úgyhogy rohantunk a harmadik, a kocsi másik végén álló ajtó felé, hátha az működik, közben még kiordítottam, nem nyílik az ajtó, ne indítsák a vonatot. Ekkor már számításba vettem a vészfék meghúzását is. Szerencsére itt már nyitva volt a mennyek kapuja, de addigra már csak egy cél lebegett előttem: Vecsés előtt elhagyni a szerelvényt. Zoli megállt, hogy utat adjon valakinek,  erre ő is kapott a harci kiáltásból: szájjál le, szájjál le! Hogy egyenlítsen az univerzum, a reptéri busz épp úgy ért ide, hogy azonnal fel tudtunk szállni, és a terminálig kipihentük a nem várt esemény okozta sokkot. Ekkor még nem tudtuk, hogy lesznek további nem várt események, de aztán megérkeztünk a bőröndfóliázóhoz.

Mi mindig lefóliáztatjuk a zsákjainkat, részben, hogy kevésbé legyen csábító, részben, hogy védjük a sérülésektől.

Szóval a bőröndös ember nem volt jelen. Ami az első pár percben oké volt, hiszen mindenkinek jár szünet. Ott álldogálva viszont felfedeztük, hogy a Ryanair mindössze 1(!) pultot üzemeltet a check-in-nél és nagy tétlenségünkben alaposan megfigyelhettük, ahogy a sor egyre csak nő, mivel három járatnyi ember akarta feladni a poggyászait. Ezzel tulajdonképpen összeállt a második nem várt esemény, a tétlenség miatti hajtépés. Végül 15 perc után megjelent a fóliázó, aki csak azért tartott szünetet, mert a váltója nem jött el és elszaladt ételért. Ő mérgelődött a munkateher miatt, mi a várakozás miatt, de végül villámgyorsan betekerte a zsákokat és beálltunk a másik sorba.

A Ryanair embere egy fiatal srác volt, aki vidáman és mosolyogva, de nagyon ráérősen (rohadt lassan) intézte a csomagfeladást. Húsz perc álldogálás után megkérdeztük a reptéri bennfentes ismerősünket, mit gondol, elérjük-e a gépet. Először azt mondta, ne aggódjunk, aztán kiderült, hogy 20:40-ig le kell adnunk a csomagunkat különben azok nem kerülnek be a gép hasába. Ekkor volt 20:00, a tempó alapján 21:30-ra értünk volna a pulthoz, így kezdtünk felkészülni (ráfeszülni) arra, hogy talán nem repülünk. Aztán megjelent egy másik ember, aki beült a másik pultba és elindította a poggyászfeladós verklit: amíg a hipszterbölcsész elintézett egy poggyászt, az utazók védőangyala hármat. 20:10 feladásra kerültek a csomagjaink, és gond nélkül átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, ahol egyetlen ember állt előttem, de ő is elengedett.

Korábbi utazásainkon még ráérősen szoktunk nézelődni, várakozni, de most meglepve vettem tudomásul, hogy igencsak sietnünk kell a kapuhoz.

Innen már szinte simán ment minden, a gépünk csupán negyed órát késett, találkoztunk a kedves reptéri bennfentes ismerősünkkel, aki csak miattunk bejött a terminálba integetni nekünk és már a gépen is ültünk. Ekkor döbbentünk rá, hogy egy dolgot nem intéztünk el: nem kötöttünk biztosítást. Már a biztonsági demonstráció zajlott és gurultunk a kifutó felé, amikor az Allianz oldalán inteztük a regisztrációt, de végül, még a felszállás előtt megérkezett a biztosítási kötvényünk. Az utunk mindenféle komplikációtól mentesen zajlott, de az út végére azért már nyűglődtünk kicsit, pedig késés nélkül landoltunk. Végül éjjel egyre megérkeztünk a szállásunkra, ami bár 30 perc sétára fekszik a reptérről, de mégis csendes és nagyon kényelmes.

Tanulságok

1) Írj listát a cuccaidról, könnyebb figyelni, mi kell még, mi nem kell már

2) Időben menj a reptérre (Budapesten is minimum 2,5 óra kell a poszt-covid időkben)

3) Mindig köss biztosítást (l. 1. pont)