6. nap Mougas - A Ramallosa

Ez az első spanyol reggelünk, próbáljuk kitalálni, hogyan is kellene elindulnunk a spanyol időzóna szerint. Tegnap este köd telepedett Mougas-ra és ez reggelre sem oszlott szét. 

Gondolnátok, hogy ez rossz dolog, pedig dehogy! Nem volt rekkenő hőség, sőt a pulóvert is elő kellett reggel vennünk és végre kellemes túraidőben baktattunk Baiona felé. Az mondjuk igaz, hogy öt méternél többet nem láttunk, így az óceán végtelenségén sem merenghettünk hosszasan, de majd a következő utunkon megtesszük. 

Ettől függetlenül jó élmény volt ebben a hűvös takaróban bandukolni. Útközben rengeteg bringással találkoztunk, nem ilyen költői túlzás ez, vidám spanyolok pattantak nyeregbe és párosával, de inkább nagyobb bolyokban húztak el mellettünk.

Baiona-ba érve eloszlott a köd, nagyon kis helyes várossal találtuk szembe magunkat.

 Innen már nem volt messze A Ramallosa, ahol az albergue nyitása előtt még egy élelmiszervásárlást is elintéztünk, természetesen a Carrefour-t fosztottuk ki. Vettünk még egy üveg pesztót, mert ráfeszültünk, hogy kevés az az egy, amit napok óta cipelünk. (Spoiler: felesleges volt ezen aggódni.) A szállásunk az El Pazo Pias nevű alberguében volt, ami kívülről egy szebb napokat megélt hotelre emlékezetett. Mi már 11 körül megérkeztük, de csak fél háromkor lehetett becsekkolni, ezért választottunk egy szimpatikus padot és ott vártunk. Közben szétnéztem a foglalásokat illetően, egyre jobban bosszant ez a tülekedés és a bizonytalanság, de úgy tűnik, az elkövetkezendő napokra rendben leszünk. Lassan-lassan megérkezett mindenki: Jun, a koreai srác, Elena és Antonio, az olasz kontinges kétharmada és Fernando, a spanyol srác is. Junnal és Elenával beszélgettünk a kertben ételekről, Netflix-ről, aztán Antonio elkiáltotta magát az ajtóból, mint egy nagypapa: Elena, vamos! Kinyílt a recepció ajtaja, és sürgette a fogadott unokáját, hogy mielőbb regisztrálhassanak. A hely amúgy vicces volt, de a jó értelemben: egy, vagy kétágyas szobákban oldották meg az elhelyezést, a fürdők viszont közösek voltak. Mindenen látszott már az idő, picit dohos, picit lelakott volt, az ágyat is csak a jóakarat tartotta egyben. Mindezek mellett volt egy oltári hátránya: itt is csak egy mikrót tettek ki dísznek a konyha helyett. Úgyhogy a második pesztót fel is bontottuk, ne kelljen még azt is cipelni, nyammogtunk belőle, aztán letettük a becses konyhába a maradékot.

Délután aludtunk egyet, aztán csatlakoztunk a többiekhez, akik a szomszédos bárban pihentek. Innen a csapat egyik fele visszament a szállásra, mi pedig elmentünk tapasozni. Itt világosodtunk meg: Antonio baromi idős, 76 éves, nagyon rosszul hall, és nagyon spanyol. (Mivel mindhárman, Elena és az olasz srác is beszél spanyolul, ezért nem gond nekik a kommunikáció, mi meg nem vettük észre, nem olaszul beszélnek.) Emelett Jun beavatott minket, hogy meg akarja kérni a barátnője kezét, de előtte kikérdezte Zolit: Okay, so tell me, as a man to man, how is the married life?

A vacsoránk nagyon finom volt, különféle tapakat ettünk (szardellát, gombát, tintahalat), Antonio közben folyamatosan mesélt, Elena pedig fordított. Zarándokok jöttek-mentek, néha megálltak beszélgetni, aztán fél tízkor asztalt bontottunk. A srácok elmentek a szállásra, mi pedig Elenával megnéztük a naplementét.