4. nap Vila do Conde - Caminha

Ez a túránk negyedik és a hőhullám harmadik napja. Még mindig irdatlan meleg van, gusztustalanul magas páratartalommal. Ahogy Zoli kollégái mondták régen: "kimész, meghalsz". Ma is reggel ötkor keltünk, hatra már menetfelszerelésben álltunk az ajtóban.  Közben eltöltöttünk egy csendes öt percet a teraszon ülve, a folyókat nézve.

Felfelé felvonóztunk, de lefelé már gyalog mentünk, egyrészt ilyen korán nem jár a felvonó, másrészt mégiscsak gyalogtúrán vagyunk. Úgyhogy nekivágtunk az ereszkedésnek az eukaliptuszerdőn át. Az út már szinte jó volt, a rengeteg aszfalt után felüdülés volt a köves erdei ösvény, az egyetlen aggasztó faktor a tűzveszélyre figyelmeztető jel volt, úgy pedig különösen, hogy tegnap erős füstszagot éreztünk aztán szirénákat hallottunk. Körülbelül egy óra alatt levergődtünk a hegyről (majdnem négy kilométeres átlaggal, úgyhogy ez csak mérsékelt vergődés volt). Állatokat látunk rovatunk keretében Zoli összetalálkozott egy szürke rókával, aki aztán eliszkolt. Az erdő után is szép tájakon jártunk, ezeknél a fáknál láttunk vízipókokat is:

Már majdnem elhittük, hogy ez a nap más lesz, amikor szembejött a túrázók réme: az aszfalt. 

Az első tizesig még egész rendben volt minden, egy kis faluban ültünk le egy órára reggelizni. A mai célállomásunkat az N13-as út kötötte össze Viana do Castello-val, ezért kisebb-nagyobb kitérőkkel véges-végtelenül csapattuk az aszfalton. A hőség olyan volt, mint a Forrest Gump-ban az eső, nézzétek csak, ez passzol ránk is, csak cseréljétek ki az országot Portugáliára, az esőt a hőségre:

Vietnámban az volt a jó, hogy mindig menni kellett valahová…
és mindig csinálni kellett valamit.
Egy szép napon eleredt az eső és nem állt el négy hónapon keresztül. Elárasztott minket mindenféle eső, ami csak van.
Aprószemű szurkálós eső, nagy vastagon ömlő, oldalról zuhogó eső és néha meg úgy nézett ki, alulról esik az eső felfelé.
Mi több, még éjjel is folyton szakadt.

A második megállónkat egy bolthoz terveztük, igazi hobóként egy órát hesszeltünk a kosarak mellett. Értitek, jó társaságban csak repül az idő. Mondanom sem kell, hogy rossz döntés volt, mivel a nap egyre melegebben sütött és az utolsó néhány kilométert nagyon szenvedősen küzdöttük le. 

Néha volt árnyék, néha nem, néha fújt a szél, néha nem. Új taktikát vetettem be, a mikro-megállást. Ez egy egy-két perces megállást jelent, így nem maradok le (nagyon), cserébe viszont picit jobban érzem magam.

Azért lassan csak elértünk Caminha-ba és lepakoltunk az albergue-nél. Itt találkoztunk egy szuperkedves magyar lánnyal, aki egyedül csinálja az egész utat. Nem tudom, hogy nézhettünk ki, de megkérdezte jól vagyunk-e. Az elmúlt pár nap egyébként nyomot hagyott rajtunk az izzadt, büdös pólókon túl is. Egyrészt eléggé nehéz a csomagunk (külön fejezetetet érne meg az oka), másrészt, ha még nem mondtam volna, durva meleg van. Előbbitől kicsit kikészültek a kulcscsontjaink, lábaink, utóbbitól durva kiütést kaptunk, valószínűleg nem bírja a bőrünk az izzadság+napsütés+forróság triót. 

Közben megnyitott a szállás, amit egy német pár üzemeltet. Egy régi portugál házat újítottak fel, itt várnak mindenkit a három kutyájukkal tavasztól őszig. A szobával is nagy szerencsénk volt, bár nem foglaltunk külön szobát, a dormitorium L alakú elhelyezkedésű volt, az egyik szárában két sima ággyal és ajtókkal, így pedig lett saját helyiségünk. Ez volt az utolsó portugál város, gyorsan puccba vágtuk magunkat és elmentünk felfedezni Caminha-t. A kötelező étel- és gyógyszerbeszerzés mellett volt időnk a kisvárosra is, nagyon aranyos, élhető hely, ráadásul éppen valami sörfesztivál zajlott, szóval elég pezsgő arcát mutatta. Elsétáltunk a Mino partjára is, ez a folyó választja el Portugáliát Spanyolországtól és ömlik bele az Atlanti-óceánba. 

Aztán hazatértünk, vacsoráztunk, beszélgettünk az új ismerősünkkel és készülődtünk a kicsit szokatlan másnapra.