11. nap Caldas De Reis -Vilar

Ez a nap csak a miénk volt, Padrónig egy szál zarándokkal sem találkoztunk. Ehez az is kellett, hogy az alkalmazásunk ajánljon egy alternatív útvonalat. A szuper szállásunk miatt később indultunk csak, de még így is sötét volt akkor, amikor kiléptünk az ajtón. Mostanra már teljesen kialakult és megszoktuk a napi rutinunkat: korai kelés, egy óra szöszölés (öltözködés, pakolás, reggeli, mosogatás), aztán indulás. Az időjárás továbbra is szeszélyes, ezen a reggelen például annyira hideg volt, hogy fel kellett vennünk a pulóvereinket, hogy aztán pár kilométer múlva már azon szenvedjünk, milyen melegünk van. Az út ezen szakasza már sokkal változatosabb a magasság vonatkozásásban, mindig van egy hegy, amit meg kell mászni.  A mászásnak Zoli, az ereszkedésnek én örülök jobban. Sokat mentünk aszfalton, de elég jól bírta a lábunk. A napfelkelte egy hegy oldalában ért minket, nagyon szép látvány volt, itt egy picit el is időztünk.

Fel is fedezett magának minket egy kisebb termetű kutya, aki tisztes távolságból, de elég sokáig követett minket. Állítólag nem is szabad összbarátkozni kutyákkal, mert bár nagyon kedvesek (jobb esetben), elcsavaroghatnak veled messzire az otthonuktól. Zoli próbált is a kutya lelkére beszélni, de nem hatotta meg, végül azért csak feladta és lemaradt. Ez a falu egyébként Galícia Rózsadombja volt, szép, de nem hivalkodó házakkal, egyik-másik kertjében medencével. Innen az alkalmazás egy elég forgalmas útra vezetett minket, de itt is volt széles padka a gyalogosoknak, ami jól is jött.

Ma olyan helyeken mentünk, ahol a madár sem jár, de zarándok biztosan nem. Az egyik faluba érve összefutottunk egy férfivel, aki valamit ügyködött a háza előtt a kutyái társaságában. Mi Spanyolországban sok kisméretű kutyát láttunk, ez a három eb már közepesen nagynak számított, pedig tacskó-foxi mixnek tűntek. Elég kis vérmes társaság volt, nagyon csaholtak, de a gazdájuk helyreigazította őket. Aztán érdeklődött, hova megyünk, mondta, hogy ennél van rövidebb út is Padrónba. 

Tényleg van, de az az említette nagy forgalmú út lett volna, ami azért nem ideális sétálásra. Viszonylag hamar megérkeztünk Padrónba, ami a társaság nagy részének aznapi állomása volt, itt már sok zsákost láttunk, néhány ismerős arcot is korábbról. Képzeljétek, Padrónban is találtunk egy házat, ami csempével volt díszítve. Egyébként Padrón a spanyol Kalocsa/Szeged, ők is a paprikájukról híresek, itt származik a Padrón paprika. Ez egy pici, zöld, nem csípős zöldség, amit legtöbbször olajban sütnek ki és megszórják sóval. Én ismertem, Zoli itt kóstolta, de nagy rajongója lett. Padrónban megálltunk vásárolni vacsorára és másnapra. Vettünk tésztát is, csak a biztonság kedvéért.

Picit ejtőztünk a bolt mellett, aztán nekivágtunk az utolsó ötösnek. Ez ilyen igazi Toldi-jelenet volt:

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt zarándokok bandukolnak rajta.

Nagyon meleg lett, gondolkodtunk is, hogy normális-e, természetesen nem. A meleg mellett iszonyú magas volt az UV-sugárzás is. Nyilván ez volt az a nap, amikor nem kentem be magam, túraszoknyában divatoztam és amikor eszembe is jutott a napvédő, elhessegettem a gondolatot, hogy egy óra alatt nem történhet baj. De történhet, a vádlim piros, ropogósra égett az úton, a nyakamat szerintem az mentette meg, hogy összeszedtem egy kis alapot oda. Szóval mindig kenjétek be magatokat, mert két nappal később is ég a bőröm, ha víz éri. Az utolsó kilométerek szenvedősen fogytak, de azért csak megérkeztünk Vilarba. Itt a szállásunk egy nagyon szépen felújított régi parasztporta volt, de a felújított alatt képzeljetek el egy medencét is. A helyet egy mexikói-galíciai páros üzemeltette, kedvesek voltak és szerintem ez volt a tökéletes életforma számukra. A Ninja app szerint itt volt konyha, edények, ilyesmi, de amikor megérkeztünk, kiderült, hogy itt bizony csak a bár ipari konyhájában lehetne főzni. Micsoda meglepetés a mi sztorinkban, hogy egy helyen nincs konyha. És képzeljétek, a tulaj felajánlotta, hogy használjam a konyhát, az egyetlen kitétele az volt, a tézsta al dente legyen. Egyszerre volt nagyon klassz és nagyon zavarba ejtő lehetőség valaki más munkahelyén ügyködni, de végül egy elég tisztességes tonhalas paradicsomos tésztát hoztam össze.

A délután fél ötös ebédet követően már csak pihentünk, egyre jobban elfáradt a lábunk és akkor is fájt, ha csak feküdtünk mozdulatlanul. 

A tizenhat fős szálláson senkit nem ismertünk, de néhány arc ismerősnek tűnt, itt volt a tolakodós foglalós lány és pár pajtija. Estére kiderült, hogy a társaság nagy része amerikai és igencsak életvidám. Vacsora után csaptak egy instant nyolcvanas évek partit a kertben, szólt a Queen, Abba és a kortárs jegyében a Back Street Boys is. A szobában négyen készülődtünk a lefekvéshez, egy spanyol testvérpár szeretett volna aludni, de nekik is komoly kétségeik voltak, hogy mennyire lesz sikeres a küldetés a buli fényében. Két dolog történt. Az egyik, rájöttem, hogy az extra takarókkal az emeletes ágy alját elég jól el lehet szeparálni, úgyhogy felnőtt emberek bunkert építettek éberen alvó túratarsaik kényelme érdekében, kiváló ötletemet a spanyol lány is alkalmazta. A másik, hogy a bulizók figyelmesek lettek és úgy szivárogtak vissza, hogy mi abból semmit nem érzékeltünk, nem csaptak zajt és a lámpát sem kapcsolgatták.