2. nap Póvoa de Varzim - Marinhas

Ez egy szép, de baromi nehéz nap volt és egyre inkább bebizonyosodik, hogy hiába toltunk le egy Caminót, "you know nothing, Jon Snow". Helyi idő szerint ötkor már pakolászott egy szobatársunk, a mi tervezett hat órai kelésünk már szinte henyélésnek számít, pedig Spanyolországban mi pacsirtáknak voltunk. Ugyanakkor nem értettük, hogy a többiek hol maradtak el, mert az elsők között érkeztünk a szállásunkra.

Amikor kiléptünk az ajtón, épp kelt fel a nap, elég menő látvány volt, aztán pedig a parton vezetett az utunk vagy öt-hat kilométeren át.

 Láttunk rákászokat is, néha zsémbeltünk, de összességében jól telt a reggel.

Aztán elhagytuk Povóa de Varzimot és megismerkedtünk a vidéki, hőhullámokkal súlytott Portugáliával. (Igen, tegnap még szinte panaszkodtunk a hűvös időre, de Portugália többi részén durva hőség van 40+ fokokkal, és itt is melegebb lett a megszokottnál.)

Mentünk zöldellő golfpálya mellett és sütött a nap, baktattunk kukoricaföldet permetező portugál mellett és sütött a nap, sétáltunk a saját levünkben főve, strandoló gyerekek nyüzsgését hallgatva és sütött a nap, míg végül beértünk egy eukaliptusz- és erdeifenyő-erdőbe.

Ekkorra már nagyon meleg lett, tulajdonképpen mindegy volt, hogy süt-e nap, vagy sem. Itt már nem bírtam, válogatott sérelmeimet és fájdalmaimat hosszasan soroltam, kezdve a szemhéjamon folyó izzadsággal, egészen a sajgó talpamig. Ma két szünetet tartottunk, egyet a fapallókkal kirakott ösvényen, amiből annak ellenére volt sok, hogy nem homokos talajon, a part mellett mentünk. A tizes megállásnál még elhittem, hogy jók leszünk és könnyedén legyőzzük a másik 12 kilométert. Nem így lett. Egyrészt a megbízható túraappunk szó szerint bezavart minket a susnyásba, nem tévedtünk el, csak a gazos tizedrendű utat ajánlotta fel, másrészt, ha még nem mondtam volna: sütött a nap. Így eléggé elcsigázva értünk az Aldihoz, ahova azzal a szándékkal tértünk be, hogy veszünk pár dolgot (pesztó+tészta) a vacsorához. Zoli volt a családi beszerző, mivel én leültem a kocsik mellé az árnyékba és azonnal oda is tapasztott a gravitáció. Végül jégkrém, kamu-Fanta és banán lett a gyűjtögetés eredménye, ami rövid távon jobb döntésnek bizonyult. Hosszú távon drágábbnak, mivel a szállásunk közelében egyetlen tisztességes bolt sem volt, így pizzáztunk egyet Portugáliában, nyilván. A cukortól megtáltosodva vágtunk neki az utolsó 2500 méternek (ti is úgy érzitek, hogy méterben írva hosszabbnak tűnik?), és elég hamar meg is érkeztünk a térkép által jelöt alberguéhez (ami talán Szent Mihály oltalmát élvezte). Nem annyira stimmelt a név, főleg azért nem, mert tegnap az a szóbeszéd járta, hogy ez az albergue előre le van foglalva, tehát nem is gondolkodtunk abban, hogy itt szállnánk meg. Azért bementem, hogy megkérdezzem, jó helyen vagyok-e, vagy félrenavigáltuk-e magunk, plusz vész esetére van-e hely. Szóval a két hospitalero (lektorunk kedvéért: hospitalero a férfi vendéglátó, hospitalera pedig a női, ezért a különböző írásmód) nem volt túl barátságos, fogalmuk nem volt a saját címükről, vagy csak rámondták, hogy ez az a hely, de állították, hogy jó helyen járok és van szabad helyük is. Mindezeket és a megszemlélt pici konyhát egybevetve arra jutottam, hogy akkor maradok itt, ha már az istállókban sem lesz hely és nézzük csak meg, hogy a sarkon túl van-e még egy albergue. S lőn, egy sarokra megtaláltuk az albergue-k albergue-jét, ami egy ilyen nehéz nap után legalább  Ritz-Carltonnak felel meg. Amellett, hogy kedvesek a hospetalerak, ez egy újonnan épített nagyon jól felszerelt konyhával és mosógéppel ellátott szállás, de a luxus csúcsát mégis a frottír törölköző és a frissen vasalt ágynemű jelenti, plusz az árnyat és gyümölcsöt adó citromfa. Amúgy teljesen tele van a hely, ha nem foglaltam volna, marad az istálló.

Miután lepakoltunk, megérkeztek a tegnapi helyről az ismerőseink, de persze találkoztunk pár másik kedves arccal. Van itt például egy kanadai család, akik már visszafele mennek a Caminon, és meglehetősen neheztelnek Justin Teudeau-ra, ugyanakkor nagyon segítőkészek a szállásfoglalással.

 Túratársaink továbbá egy háromfős olasz kontingens, akik itt találkoztak, mégis nagyon hamar összebarátkoztak, ma este nagy közös vacsorát főztek (sugo+pasta) maguknak, de elég befogadó társaság, mert hozzájuk csapódott egy párizsi fiú és egy spanyol srác is. Az új arcok közül van még picit bicegő cseh és egy nem bicegő oregoni lány is.

A délután egy részét pihenéssel, alvással töltöttük, aztán elmentünk vacsorát szerezni, ami ma egy pizza lett a szomszédos étteremben (okait lásd az Aldi-bekezdésnél). Bónuszként bepillantást nyertünk a portugál temetési szokásokba (kicsit hasonló egy magyar körmenethez, különféle zászlókat visznek) mivel a vacsoránk helyszíne épp a temető és a templom között helyezkedett el.

A cél a holnap öt órai ébredés, szóval vacsora után összepakoltunk, Zoli már szundít, én pedig zárom soraimat.

Szolgálati közlemény: valami történt a fényképezőgéppel, aminek következtében elvesztek a 12-i képeink. Igen, mind. Úgyhogy az én mobilos fotóimmal kell beérnetek, és a bizonyítékkal, hogy Zoli tényleg fotózott: