11. nap, Santo Domingo -Belorado

A mai napon picit rövidebb távot terveztünk, 22 kilométert, ezért engedélyeztük magunknak a későbbi ébredést. Így hat óra után indultunk el a városból. Az eső jót tett Santo Domingonak, tiszta, szerethető kisváros képe fogadott minket, sajnáltuk is, hogy az esti városnézésünket elmosta a zivatar.

A mai út nem volt különösen izgalmas, nagyrészt termőföldek mellett vezetett az utunk. Ráadásként gyakran gyalogoltunk az autópálya mellett. Az idő viszont kegyes volt hozzánk, a tegnapi esőfelhők és a szél társaink voltak egész nap. A mai napon elhagytuk La Rioja-t és átértünk Kasztíliába, Burgos tartományba.

Ezt a környéket Spanyolország éléskamrájának is hívják, volt is itt minden: búzamezők, szőlő, de még mákföldeket is láttunk. Az első pihenőnket körülbelül félúton tartottuk.

A megálló pontos helyszínéről így döntöttünk:

- Zoltán: megálljunk itt, vagy a következő faluban?
- Barbara: Álljunk meg itt.
- Zoltán: Jó, de akkor a maradék 12 kilométert megállás nélkül nyomjuk le.
- Barbara: Akkor inkább menjünk tovább.

Amikor megálltunk reggelizni Castildelgadóban, odajött hozzánk egy srác. Köszönt, aztán megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, meg hallott pár szót, ami ismerősen csengett neki. Ő és a cimborája Miskolcról érkeztek.

Innentől hosszú, egyhangú út vezetett minket Beloradóba. Azért a mai napra is jutott apró öröm mindkettőnknek, Zoltán összehaverkodott egy csapat helyi cicával,  én meg láttam egy John Deer kombájnt, igazi kuriózum.

A falu nagyon ért a marketinghez: a főutcán réztáblák díszítik az utat, mindegyiken egy tenyér- és egy lábnyom valakitől, aki tett a Caminóért. Megtaláltuk Emilio Estevez tábláját is, épp a szállásunk előtt. Ő rendezte az egyik legnépszerűbb filmet az útról, Vándorút címmel.

Itt találkoztunk egy magyar párral, akik itt tartották a pihenőjüket. Jófej, kedves, temperamentumos arcok voltak, de mellettük rájöttünk, hogy picit lelassultunk az úton.

A délutánunkat a kertben töltöttük, dinnyét ettünk. A kertet a magyar lány így jellemezte: van medence és egy páva is! És tényleg: volt egy fedett medence, picit arrébb egy komplett baromfi udvar tyúkokkal, egy páva párral, nyulakkal. Nyilván itt töltöttük az időnket a medence helyett. A kertben egyébként megint reggae szólt, mint az első esténken, Somportban.

Az esténk nyugodtan telt, összepakoltunk és lepihentünk (volna). Még mindig nem tudunk mit kezdeni a tapintatlansággal, ami két helyen szembetűnő: az esti készülődésnél és a főzésnél. A hálótermekben a többség igyekszik csendesen pakolni, hogy a többiek aludhassanak. A hangos kisebbség erre nagy ívben tesz, és jellemzően későn és hangosan oldja meg az életét. Ezen az estén is ez történt.

A másik kedvenc helyünk a konyha. Itt hullámokban jönnek az emberek, hosszú félórákig senkinek nem fontos a főzés, aztán fürtökben lógnak. Türelmetlenek és tolakodnak, klassz élmény így enni.

Már nem csak nekem, hanem Zoltánnak is hiányoznak dolgai, elveszett a fél pár füldugója, amit direkt az ő fülére gyártottak, így még nehezebb pótolni. Mivel épp egy horkolós csapatot fogtunk ki, nagyon érzékenyen érintette a veszteség. Zoltán megfigyelései alapján ha a délutáni pihenő alatt valaki horkol, akkor nehéz éjszaka elé nézünk, mert a sötétben rátesznek még egy lapáttal.
Az előző napot itt, a következőt itt éritek el.