10. nap, Ventosa-Santo Domingo

Ez a Ventosa az elengedésről szólt. Este rájöttem, hogy nem csak a bakancsom unta meg az utat, hanem a kalapom is elvágyódott szebb spanyol tájakra. Valószínűleg kiesett a hálóból valahol Ventosa előtt. A reggeli meglehetősen hatékony indulás után néhány perccel a botomról is leugrott a gumisapka. El volt már kopva, Pamplonában be is szereztem a pótlására egy párat, de most megviseltek ezek az apróságok.

A tegnapi eredményünkön felbuzdulva ma is szerettünk volna legalább olyan hatékonyak lennénk, de valahogy nem jött össze.

Az első tíz kilométer után leültünk reggelizni Najerában. Ez volt a következő település Ventosa után, tegnap még fontolgattuk, hogy átsétálunk ide, ha nem jutna ott szállás. Ezt a várost is megviselte San Juan és San Pedro, tele volt műanyag poharakkal, üvegszilánkokkal.

A főtéren a takarító próbált minket jobb belátásra bírni a menetirányt illetően, amikor le szerettünk volna ülni egy padra, utánunk füttyentett és a sárga nyíl irányába mutatott.

Amíg reggeliztünk, beértek minket a többiek a tegnapi szállásról. (Sajnos tagadhatatlan teljesítménykényszerünk van, valószínűleg az aragón forró napok hagyatéka, de ilyenkor mindig büszkék leszünk magunkra.)

A mostani táj hasonlít egy picit Baranyára, bár a búzát felváltotta a szőlő. Sok helyen géppel művelik, nagy bánatomra nem John Deer, hanem random kisgépeket használnak.

Néha meg is jegyeztük, hogy egyik-másik gazda milyen hanyag, nem metszette még meg a vesszőket.

Ezen a szakaszon kevés az árnyék, a második tizesünket a fátyolfelhők mögül előbújó nap mellett tettük meg. Tényleg kell a naptej, én voltam a tesztalany, Zoltán a kontrollcsoporthoz tartozott, a kísérlet eredménye: a naptejünk jó.

Az utolsó harmad folyamatos emelkedő volt, először elég megterhelő, aztán csak szimplán bosszantó mértékű. Vacakul is bírtuk, egyikünknek a lába, másikunknak a háta fájdult meg. De, ahogy már írtuk, kemények vagyunk, mint a vídia, szóval lenyomtuk a 31 kilométert.

Ma lovakat és mindenféle madarakat is láttunk, elő is vettük Belgát:

A szállás eredetileg az egyik legrégebbi a Caminón. Azóta felújították, a régi épületrészt -ha jól láttam- le is zárták. Kényelmes, tágas, tiszta hely volt, jól felszerelt konyhával. Végre pihentünk is délután, ahogy azt Csabi korábban már a figyelmünkbe ajánlotta. Én egészen addig, amíg újdonsült szobatársaink (egy spanyol néni és a hites ura) nem kezdtek társalogni, Zoltán estig.

A vacsora készítése közben majdnem elkövettem egy főben járó bűnt. Mivel pici volt a lábas, amiben tésztát szerettem volna főzni, úgy gondoltam, ketté töröm a spagettit. Mindezt egy olasz ember szeme láttára szerettem volna elkövetni, aki nagyon tuti carbonarát dobott össze. Az úr minden angol nyelvtudását bevetette, hogy megállítson. Szóval soha többé nem töröm ketté a tésztát, ti se tegyétek.

A vacsora alatt leszakadt az ég, nem tudtuk megnézni a várost.

A spanyol pajtikat ez sem zavarta, elővettek egy gitárt és villanyoltásig vígadtak.

Ezen a napon történt egy szomorú eset is, az egyik olasz fiú és piros pénztárcája örökre búcsút vettek egymástól. Az elválás valószínűleg nem kölcsönös megegyezésen alapult, a srác sokáig kereste a tárcát, ami a dokumentumait és a pénzét tartalmazta.

Az este margójára még annyit kiegészítésül, mindenképpen vigyetek füldugót. Az ágyszomszédunk egy motorfűrészt megszégyenítő hangerővel húzta egész éjszaka.
A kilencedik napot itt, a tizenegyediket pedig itt olvashatjátok.