5. nap, Abiskojaure- Abisko

Eljött a túra utolsó reggele is. Habár időben keltünk, úgy tűnt, a többiek is nagyon várták a célt, mert sokan már le is bontották a sátraikat és elindultak Abisko felé. 14 kilométer állt előttünk, nem vártunk nagy szintkülönbséget, kényelmes túrára számítottunk, ezt is kaptuk. 

Már indulásra készen voltunk, amikor rájöttünk, délután egykor éppen 100 órája leszünk úton, ezért a napi cél az volt, hogy ekkorra megérkezzünk Abiskoba. Annak ellenére, hogy könnyű volt a terep, a táj érdekes volt. Itt voltunk a legközelebb a norvég-svéd határhoz, alig pár kilométer választott el minket a szomszédoktól. Ahogy közeledtünk a cél felé, egyre több emberrel találkoztunk. Voltak, akik egész nagy csoportokba rendeződtek, és együtt tették meg az utolsó pár kilométert. Beértünk egy fiút, aki rettenetesen bicegett, valószínűleg vízhólyagja volt, de olyan kitartóan ment, hogy tudtuk tartani a tempóját. Hiába haladtunk jól, az utolsó öt kilométer nem akart elfogyni. Talán a kilométerenkénti jelzések tehettek róla, talán csak a mögöttünk álló száz kilométer.

Nem sokkal a cél előtt megtaláltunk a legszebb zúgót, amivel eddig találkoztunk. Ez a patak az Abisko mellett elterülő Torneträk nevű tóba torkollott. 

Alig hagytuk egy a partot, rögtön egy markolón akadt meg a szemünk, jelezve, hogy megérkeztünk a civilizációba.

Innen már nem volt egyértelmű, melyik útvonalat kell követni, mivel a turistaközponttól számtalan ösvény indul, ezért a szervezők szalagokat kötöttek az út menti fákra.

Mielőtt beértünk a célba egy nagyon klassz aluljárón haladtunk át: mindhárom oldalát színes képek díszítették rénszarvascsordákról, és halk számi ének szólt a mennyezetre rögzített hangszórókból. Először nem is értettük, mi történik, később vissza is jöttünk, hogy dokumnentálhassuk.

A cél már a turistaközpont területén volt, a bal oldalán a híres Trekkers’ Inn-nel. Láttuk a már célba ért túrázókat, a jobb oldalon az ellenőrzőpontokról ismerős kék Fjällräven sátrat. Tudtuk, hogy az a szokás, hogy a beérkezőket megéljenezik, mégis meglepődtünk, hogy a célhoz közeledve tényleg elkezdtek ünnepelni minket. Egy kedves koordinátor fogadott minket, gratulált, elvette az útleveleinket, és gyorsan leellenőrizték azokat. A következő pillanatban már a kezünkben volt a jelvényünk, a kitűzőnk és a felvarrónk, és megcsináltuk a túrát, amire fél évig készültünk.

A túra utáni délutánunkon első dolgunk a sátrunk felállítása volt, ma már zökkenőmentesen ment, aztán négy és fél nap után végre lezuhanyoztunk, régen örültünk ennyire meleg víznek.

A nap hátralevő része is tartogatott meglepetéseket. Egyrészt a Fjällräven mellett a Hanwag is képviselte magát, a standjuknál újrawaxolták a megfáradt utazók bakancsait, egészen csinosan kaptuk vissza a lábbelijeinket. 

Azt már írtuk, hogy a túrán nem lehetett kidobni a szemetet, ezért egy egyre dagadó zsákot vittünk magunkkal. Ezt a csomagot le is mérték, a napi legnehezebbet jutalmazták is. Csütörtökön a legnagyobb szemét közel 2,5 kg nyomott, a mi pakkunk alig 80 dekát. De nemcsak a legnehezebb szemeteszsák tulaja járt jól, hanem mindenki. A szemét mellé ugyanis tombolajegy járt, ezek közül pedig este sorsoltak.

Délután felfedeztük a turista állomás boltját, természetesen kifosztottuk az édességes pultot. Mire kettőt pislogtunk, leszállt az este, ami az északi sarkkör felett elég szabadon értelmezendő (este tízkor sem kellett lámpa). Beültünk a Trekkers' Innbe, megkóstoltuk a híres souvas-t, ami szárított és füstölt rénszarvast takar. Erős túlzással ez a számi gyros, de ezt valószínűleg mind a görögök, mind a lappok kikérik maguknak. Egyébként a kocsma is érdekes,egy hatalmas tipit képzeljetek el, aminek az egyik végében egy bárpult, mellette pedig egy színpad is elfért.

Este minden aznap beért túrázó összegyűlt a nagy sátornál a tombolahúzásra és aztán aki bírta (mi nem bírtuk), maradt a bulira is. A tombola zseniális volt, mindenki izgult, hogy az ő számait is kihúzzák, mert ilyesféle dolgokat sorsoltak ki: meghívó a Polarra, egy jövő évi FC Sweden belépő, egy vadiúj sátor, aztán leesett még egy Kajka hátizsák és egy esőponcsó is. Mi üres kézzel, de nem rossz szájízzel távoztunk, hiszen a szervezők a legfiatalabbakra is gondoltak, és megjutalmazták a legfiatalabb túrázókat is.

Másnap reggel nyugodtan kényelmesen készülődtünk, felfedeztük Abisko egyetlen, ámde hatalmas élelmiszerboltját, körbenéztünk a kemping körül, aztán némi nosztalgiával sátrat bontottunk és készülődtünk a vonatunkhoz. A hangulat éppen olyan volt, mint a Sziget utolsó utáni napján: amint elütötte az óra a délután egyet, ez volt az utolsó időpont, amíg a túrát teljesíteni lehetett, lebontották az elleőrzőpontot, a kaput a célban, és mindent, ami arra emlékeztetett minket, hogy itt néhány nap alatt 2000 ember fordult meg. Azért szomorúak nem vagyunk, mert Abisko az egyik legjobb hely, ha a sarki fényt szeretnéd megnézni, most már azt is tudjuk, hogy akár gyalog is el lehet jutni, szóval vigyázz Abisko, még jövünk!

Tudtuk, hogy ezen a túrán ki fogunk lépni a komfortzónánkból, több szempontból is: nem leszünk internet- és telefonközelben, nem lesz biztos tető a fejünk felett, végül pedig nem sok lehetőségünk lesz a reggeli forró fürdőre. Volt egy elképzelésem arról, hogy a fentiek mennyire fognak megviselni, de végül a valóság nem fedte azt. A nagy felfedezést az jelentette, hogy nem hagytuk el olyan nagyon azt a komfortzónát.

Az egyik legsúlyosabb lemondásnak az internetről való lekapcsolódást tartottam. Pedig offlinenak lenni jó, receptre kellene felírni mindenkinek. Egyáltalán nem éreztem, hogy meghalnék néhány megabájt adatért, de aztán rendesen rácsavarodtam közösségi médiára, amikor visszatért a 3G.

A sátrazásnál inkább a saját precizitásunk, mint a körülmények nehezítették meg az életünket. Zoltán szuper sátrat és hálózsákot választott, így a hátizsákokban is volt hely napközben, este pedig fedett helyen tudtuk tartani a zsákjainkat. Persze helyhiánnyal küszködtünk, és macerával jelentett a ki-és bepakolás, de a sokcsillagos szállások már csak ezzel járnak.

Pontosan tudtuk, hogy a tisztálkodási lehetőségeinket korlátozottak lesznek, készültünk is mindenféle túrázó praktikával, volt nálunk a száraz sampontól kezdve az összehajtogatott vécépapíron át a nedves törlőkendőig minden. Két dolgot vontunk le: az egyik az, hogy ezek hatékonysága a  napok előrehaladtával fordítottan arányosan csökken ugyanakkor megtanulod, hogy ez nem számít, ha ilyen helyekre jutsz el.

Ezzel együtt nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az első éjszakánkon nagyon elkeseredtünk, mert hidegebb, nyirkosabb és összességében nehezebb volt a túra, mint ahogy azt elképzeltük. De ha megkérdeznétek, végigcsinálnánk-e újra, azonnal igent mondanánk. Olyan helyen jártunk, ahova kevesen juthatnak el, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Olyan tájakat láttunk, amik lehet, hogy rövidesen teljesen megváltoznak a klímaváltozás következtében. Habár egyedül kellett végigmennünk az úton, nagy biztonságot adott, hogy a következő ellenőrzőponton lesz valaki, aki segít, ha gondunk van. A legjobb dolog mégis az volt,  hogy rájöttünk, nem kell túl sok a boldogsághoz: egy meleg vacsora, vagy egy száraz sátor például tökéletes, az olvadó gleccser vizéből teát főzni pedig már szinte perverz öröm. Ezzel együtt arra is rájöttünk, mennyi felesleges vacak van körülöttünk, és mennyivel tudatosabban kell(ene) a hulladékunkat kezelni, és vigyázni arra, amink van, elvégre sikerült nyolcvan dekára redukálnunk az általunk négy és fél nap alatt termelt szemetet, szóval megy ez nekünk kevesebbel is.

Ha visszamennénk, talán picit lassabban tennénk meg a távot, megérdemel ez a 110 kilométer még egy napot. Minek ide feltételes mód: visszamegyünk!