4. nap Alesjaure - Abiskojaure

Elérkeztünk a túránk utolsó harmadához. Kebnekaisénél, a nagy viharban sokkal jobban vártuk, hogy itt lehessünk. Most már belátható távolságban volt a cél és ezzel a túra vége is, ezt pedig roppant módon sajnáltuk. A idő napról-napra javult, ma már melegünk volt a három réteg ruhában és végre felesleges volt az esőnadrág is! Ennek ellenére ezen a reggelen indultunk el a legkésőbb, igaz, mára nem is terveztünk 27 kilométeres távot. Alesjaure után a a tavak mellett vezetett az utunk, ha sütött a nap, igazi májusi lustálkodós idő lett. 

Hetven kilométer után ilyen gyönyörű időnk volt

...és ennyire hihetetlenül kék volt a tó tükre

Ebéd kilátással

Megsűrűsödtek körülöttünk a túrázók, mindenki igyekezett Abisko felé. A terepet tekintve is könnyebb dolgunk volt, száraz földúton tudtunk haladni. A mai napon is találkoztunk hófajdokkal, az egyik útmenti bokor alatt fészkeltek, eltérítve ezzel az ösvényt. 

Figyeld az őrmester fejét!

Az egész menet megállt, néma csendben figyelte a szárnyasokat, aztán egyenként szó nélkül elosontunk a fajdok háta mögött. Ahogy az idő javult, úgy bátorodtak fel a szúnyogok is. Tényleg igaza volt azoknak, akik idegesítő kis szörnyekként jellemezték őket: pofátlanul csípnek, de a sokszor emített csodaszer, a Mygga spray megálljt parancsolt nekik. Pontosan lehetett tudni, hogy ki vértezte fel magát a kis vérszívók ellen, mert erős citromillat lengte be őket. Az egyik tó partján ebédeltünk, a szokásos instant menünket ettük. Nem sokkal ebéd után elhagytuk a tavakat, a hegygerincen mentünk tovább, szinte sima terepen. Persze mindig akadt egy-két kő, amit kerülgetni kellett. A táj nem sokat változott: mögöttünk nagy hegyek voltak, közrefogva egy-egy gleccsert, jobbról-balról pedig a láp terült el.

Ha azt gondoljátok, hogy innen nyugodt, már-már unalmas volt a napunk, nagyobbat nem is tévedhetnétek. A probléma egy fájó boka képében jelentkezett. Tény, hogy nehéz volt a terep, ami nagyon igénybe vette a túrázók lábát, különösen a talpat és a bokát, de az is tény, hogy egy bizonyos túrázó a nap végén nem tett semmit ezen ártalmak enyhítésére.

Tájkép csörtető turistával

Az ott egy kerítés, a rénszarvasok jóléte érdekében

Hallottátok, hogy Észak-Svédországban eltűnhet a permafroszt?

Itt nem is volt soha, de a gleccserek így is intenzíven fogynak

Továbbá meg kell jegyezni, hogy a fent említett túrázó nehézségei leküzdésére időnként a következő technikákat almalmazta: átadja az irányítást a robotpilótájának és szó nélkül rója a kilométereket, vagy félhangosan elkezdi mantrázni panaszait, de jobbító javaslatokra, közbevetésekre nem reagál.

Hát így haladtunk Kieron felé, Zoltán türelemmel viselte zsémbes útitársát. Ahogy ereszkedtünk a hegyről, lassan beláttam, hogy ideje felfüggeszteni a középsős viselkedést, mégiscsak mi választottuk ezt a túrát és alig másfél nap múlva célba is érünk. Kieron előtt ismét megjelentek a nyírfák, és egyre simábbá vált az út. 

A folt a hegyek között valószínűleg a szúnyog, vagy egy helikopter. Tippeket a kommentben várunk

Az ellenőrzőpont előtt még át kellett kelnünk egy zúgón, ami olyan nagy volt, hogy függőhíd vezetett át rajta. A híd után egy tábla jelezte, mindenki töltse fel a vízkészleteit, mi ezt szabálykövetően meg is tettük.

Sejtettük, hogy közel járunk, mert már láttunk pár kósza sátrat. Az ellenőrzőpont öt perc sétára volt a hídtól. Itt már szinte az összes szabad helyen állt egy sátor.

Meg is lepődtünk, miért álltak meg ennyien, de gyorsan megkaptuk a választ: Kierontól alig egy kilométerre már az Abisko nemzeti park területére lép az ember, itt pedig csak három helyen lehet táborozni, eddig pedig jóformán bárhol meg lehetett állni. Kieronnál a pecsét mellé járt egy adag palacsinta eperlekvárral és tejszínhabbal. Az egyik lány a rontott palacsintákat félretette a négylábú résztvevőknek, az egyik szerencsés épp előttünk kapta meg.

Kék egyensátor a szervezők kényelmééért

Miután elpusztítottuk a svédek újabb remek édességét, körbenéztünk, mi a helyzet sátor fronton. A hely ellen szólt, hogy a víz messze volt, ellenben magas volt az egy négyzetméterre jutó sátrak száma. Zoltán úgy határozott, hogy menjünk tovább egészen Abiskojauréig, ahol lehet kempingezni. Egy óra barangolás és még egy függőhíd után elértük a célt. Korábban említették, hogy az úton ezen az egy helyen fizetni kell a sátrazásért, de a Kirunában tapasztaltak alapján úgy gondoltuk, hogy belefér. Rosszul gondoltuk, Abiskojauréban személyek, és nem sátorhely után fizettünk, fejenként 300 svéd koronát. Igen, mi is a szívünkhöz kaptunk, és csak azért nem hagytunk ott mindent, mert további tíz kilométert baktathattunk volna a következő sátorhelyig. A menedékház viszont jól felszerelt volt, a szálláshelyek mellett (amit mi nyilván nem használhattunk) itt volt egy egész konyha és szauna is. De ez mind nem adott annyi örömöt és szórakozást, mint kedvelt nap végi tevékenységünk, a sátorállítás.

Szerencsére még bőven akadtak szálláshelyek, nem messze a helikopter leszállótól, néhány fa tövében jelöltük ki a napi szállásunk helyét. Sima, egyenes terep volt, de a talajszint alatt tartogatott meglepetéseket: köveket. Ez rettenetesen megnehezítette az amúgy is precíz túratársam következő perceit, mert a sátorvasak engedelmeskedve a fizika III. (hatás-ellenhatás) törvényének nem álltak bele a földbe és nem tartották a sátrat. Ez a tény meglehetősen rontotta Zoltán kedélyállapotát, aki a helyzetet megoldandó fokozta a sátorszegekre kifejtett erőt. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy megragadta az első keze ügyébe került követ és azzal kezdte el beütni a szegeket. Ez tökéletes döntés lett volna, ha nem egy kovakövet fog meg, mert ezzel szó szerint szikrákat szórt.

Az este további része békében telt, nagyon vártuk a másnapi célba érést. Most, hogy tudtuk, elég gázunk van a főzéshez a hátralévő másfél napra, kirúgtunk a hámból: bolognai tésztát vacsoráztunk, elpusztítottuk az összes csokoládétartalékunkat és készítettünk egy almakompótot is.