1. nap, Nikkalouakta - Kebnekaise

Az első napunk katonásan indult, már ötkor felkeltünk, hogy kényelmesen összepakolhassunk, és elkészüljünk a fél hetes transzferhez. (Nyilván a vége rohanós lett.)

A túra valódi kezdőpontja a 63 kilométerrel arrébb levő Nikkalouaktában volt, innen indultunk vasárnap reggel kilenckor. Megkaptuk az első pecsétet, egy narancssárga biztonsági zászlót, ami jelezte, hogy nem holmi mezei turista, hanem FC résztvevő bandukol az erdőben (öt kilométer elteltével pedig a köves pusztában). Az idő szép volt, szikrázó napsütés és 13-14 fok lehetett.

Az indulás előtt egy számi nő mesélt és énekelt, aztán kilenckor, a nagy visszaszámlálást követően elindult a hetedik csoport.

Az első néhány kilométeren viszonylag nagy a szoroskodás, de a csordaszellem viszi előre a 200 embert, mire elkezdene bosszankodni bárki, már picit ritkulunk is.

Itt még közel éreztük egymást magunkhoz

Ezért kellett a híd

Kizárólag az első függőhídon láttunk figyelmeztetést a létszámra vonatkozóan (maximum 10 fő egy időben), szóval erre a szervezők is számítottak. Az első öt kilométer után el is értük a számi vendéglőt, itt lehetett megkóstolni a rénszarvasburgert. Az íze a szarvasmarhára emlékeztetett leginkább, a szendvicsben a hús mellett néhány karika rénszarvaskolbász és káposztasaláta is volt.

Lap Dänalds (sic)

A vendéglő egy tó partján állt, szerintem a látvány még egy kicsit hozzátett a szendvics ízéhez. A tavon egyébként járnak csónakok, de ezeket a túra résztvevői érthető okokból nem vehetik igénybe.

Ízfokozó látvány

Az első ellenőrzőpont 19 kilométerre volt a starttól, úgy terveztük, hogy Kebnekaisén túl fogunk táborozni. Az út nem tűnt nehéznek, jól kitaposott földúton jártunk, időnként nyírfák szegélyezték az utat, a láposabb részeken pedig pallókon tudtunk közlekedni.

A patakok fölött is voltak kisebb-nagyobb hidak, vagy pallók. Mivel későn reggeliztünk és lehetett haladni, későn is ebédeltünk, az út mellett egy nagyobb kőnél telepedtünk le. 

Itt már borongóssá vált az idő, de nem gondoltuk, hogy ez túl nagy galibát okozna nekünk.

Az út kezdett nehezebbé válni, főként azért, mert nagyon köves volt, és a téglányi darabok között meg kell gondolni, hogy lép az ember. Nem sokkal később fel kellett vennünk az esőnadrágunkat, a korábban említett wax nem verte vissza az apró szemű, szúrós cseppek támadását. Igazi őszi időben értük el négy óra körül az ellenőrzőpontot.

A szubarktikus éghajlatnak köszönhetően ez az utolsó képünk a napról

Kebnekaise Fjallstuga Svédország legmagasabb hegyének (Kebnekaise, 2102m) lábánál található turistacentrum. Itt gyűjtöttük be a következő pecsétünket és pár hasznos infót az előttünk álló szakaszról: a völgy szélcsatornaként működik, ezért ha tovább akarunk menni és pár kilométerrel arrébb sátrazni, akkor javasolják, hogy nagyon kössük ki a sátrat, mert vihar jön. Hát, mi nekivágtunk az útnak, bár vihar nélkül is úgy gondoltam, nekem mára ennyi bőven elég volt, maradjon kilométer a többi napra is. Alig értünk fel a domb tetejére a kövek között, már olyan erősen esett az eső, hogy elképzelni nem tudtam, miként állítjuk fel a sátrat, vagy mi ázunk ronggyá, vagy a sátor, a zsákokról már nem is beszélve. Beláttuk, hogy a mai napba ennyi fért bele, meg kell állnunk. Itt még volt elvétve egy-két sátorhely, de a gödrök már megteltek vízzel, vagy nem voltak szélvédettek, ezért visszafordultunk, hogy a  centrum közelében maradhassunk. Zoltán megtalálta a legjobb sátorhelyet egy ligetes domboldalon, itt még viszonylag szárazon maradt a fű, ekkor egy kicsit enyhült is az eső, úgyhogy sikerült minimális elázással megúsznunk a napot. Amint állt a sátor, Zoltán értékelte a teljesítményünket: "Mindkettőnknek egy nagy kövér egyes. Nem tanultunk meg normálisan sátrat állítani." Tényleg nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a ponyva feszes legyen, a kötelek tartsanak, a szegek erősen álljanak a földben.

Délután hat volt, a sátor elfogadhatóan nézett ki, mi bent kuporogtunk, kint szakadt az eső, mi pedig nagyon elkeseredtünk. Nem így képzeltük a bármilyen időjárást és a köves talajról szóló tájékoztatást. Ráadásul itt még épp volt térerő, így láttuk, hogy több előttünk kezdő túrázó ezen a ponton feladta. Mi is latolgattuk a lehetőségeinket, de arra jutottunk, nem sok van: irány Abisko. Megnéztük a várható időjárást, úgy tűnt, hogy csak két napot kell kibírni aztán könnyebb lesz. Készítettünk egy forró teát, megettük a vacsoránkat, elmentünk fogat mosni, és bíztunk abban, hogy hétfőn jobb időnk lesz.