Károlyvárosi hétvége

Béla unokatesómmal együtt nőttünk fel, gyerekként törtünk-zúztunk, csúsztunk-másztunk saját magunk szórakoztatására. Most már unalmasabb hobbijaink vannak, néha a régi dolgainkon nosztalgiázunk, és Béla időnként elvisz minket innen oda, vagy onnan ide. Hirtelen kipattant ötletnek indult a plitvicei kirándulásunk, de pillanatok alatt szereztünk szállást, terveztünk útvonalat és szombat reggel öten robogtunk a tavak felé. (Legalább lesz min nosztalgiázni, amikor már nagyon öregek leszünk.)

Az időjárás-előrejelzés már nem kecsegtetett minket túl sok jóval, záporokat ígért, és Károlyváros után rá is kezdett az eső. Gondoltuk, a kilométerek talán a mi malmunkra hajtják a vizet, de ami a nemzeti parkhoz érve fogadott minket, az talán csak Noénak nem lett volna meglepetés: ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Niki előzőleg aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy az aszályos nyári időjárás miatt talán nem is fogunk annyi vízesést látni. Nos, a feltételezése alaptalannak bizonyult. Az eső ellenére nekivágtunk a túránknak. Zoltán javaslatára  sok lehetőség közül a H útvonalat választottuk, ami a kettes számú bejáratnál kezdődik. Ez egy majdnem kilenc kilométer hosszú túraútvonal, ami érinti a felső tavakat és végigvezet egészen a Nagy Vízesésig. Kezdésként busszal mentünk a legmagasabb ponthoz, onnan négy kilométeres sétával és egy rövid hajóúttal lehet elérni az alsó tavakat.

A tavak lépcsőzetesen formában keletkeztek, a folyók kioldották a mészkövet, az erózió nyomán zuhatagok és vízesések alakultak ki. A csendesen szitáló esőben indultunk, miután mindenkinek beszereztük az esőkabátot. Ezen a napon sem voltak kevesen Plitvicén, gondolom, jó időben masszív tömeg lehet. A rossz időben a park tele volt kék köpenyes alakokkal, ilyen színű volt az esőponcsó, amit az ajándékboltban lehetett kapni. Plitvice amellett, hogy nemzeti park, része az UNESCO világörökségének is, ezért fokozottan védik. Nem illik elhagyni a kiépített ösvényt, amit a legtöbb esetben fával borítanak és ennek nem csak környezetvédelmi, hanem praktikus okai is vannak: ha rossz helyre lépsz, beeshetsz valamelyik tóba, ami ugyancsak nem javasolt tevékenység a park területén.

Bal oldalon nem felkészült turista kékben, jobb oldalon nagyképű turista pirosban, néhány perc múlva bőrig ázva

Az eső egyre erősebben esett, de kitartóan bandukoltunk tovább, habár okozott pár mókás pillanatot, amikor a srácok a köpeny alól igyekeztek előhalászni az objektívet. Találkoztunk egy szalamandrával, szegény jószág nagyon le volt lassulva, gondolom, ő is örült az esőnek.

Miután alaposan eláztunk, de úgy, hogy a túrabakancsunkban is cuppogott a víz, az eső alábbhagyott, sőt, kisütött a nap. Erre a napra jutott még egy állat, találkoztunk négy kacsával is. Béla annyira összebarátkozott velük, hogy együtt uzsonnázott Ferikével és Józsikával. (Igen, így nevezte el az egyébként nagyon barátságos madarakat.)

Ferike, Józsika és a madár, akit nem nevezünk a nevén

A jó időnek azonban villámgyorsan vége szakadt. Amint felszálltunk a hajóra, újra rákezdett az eső, most már úgy igazán. Esett alulról, felülről, jobbról, aztán balról. Igazából pont úgy néztünk ki, mintha úsztunk volna. A partra érve már egyáltalán nem volt bennünk szándék a további túrára, tényleg bőrig áztunk. Huszáros vágással megpuccsoltuk a park megismerését,  irányt váltottunk és elindultunk az autó felé. Ezért sajnos a park egy része még felfedezésre vár, kimaradt a Nagy Vízesés is, de legalább tényleg visszajövünk megnézni.

Habár már sokszor jártunk Horvátországban, ilyen cudar időre nem emlékszünk, bár ez nem tántorított el minket attól, hogy elinduljunk a tengerpart fel, rendíthetetlenül tartottuk magunkat eredeti tervhez. Tettük ezt úgy, hogy száraz ruhánk szinte nem maradt, én például a húgom virágos pizsamanadrágjában utaztam. Úgy keltünk át a Velebiten, hogy az autó elejénél tovább nem láttunk a szakadó esőben, ami még akkor is ömlött, mikor megérkeztünk Senjbe, így leparkoltunk a ház előtt, és vártuk, hogy kicsit csillapodjon, hogy ki tudjunk szállni az autóból. Igazából nem tudom, hogy végtelen optimizmusból, vagy konokságból, esetleg határtalan hülyeségből fakadt a lelkesedésünk, hogy egyszer csak jó időnk lesz, de délután ötre elapadtak az égi csapok.

A szállásunk egy domboldalon feküdt, ahonnan ráláttunk a tengerre, aminek ezen a szeptemberi napon haragos kék színe volt. Úgyhogy gyorsan rendeztük sorainkat, teregettünk, cipőt szárítottunk a jó öreg újságpapíros trükkel, és adtunk egy esélyt a városnak és a vacsoránknak.

Vasárnap reggel szeles, de tiszta idő fogadott minket, ezért a tengerpartot kihagytuk, de helyette jó alaposan megnéztük a várat.

Az épület ma múzeumként és étteremként működik, a négy szinten kialakított tárlat egészen érdekes és informatív lett. Senj és a vár is nagy történelmi múlttal bír, a város az egyik legrégebbi Horvátországban. A várat többször átépítették, lakták különböző szerzetesrendek is, és fontos stratégiai szerepet játszott a törökök elleni harcokban is. Az egész kiállítás akkor lett kevésbé meseszerű és sokkal szomorúbb, amikor a harmadik szintre értünk. Itt ugyanis azokat a fegyvereket, sisakokat állították ki, amiket a kilencvenes években a délszláv háborúban használtak. Kárpótlásul gyönyörű kilátásban volt részünk, amikor felértünk a vár tetejére.

Sajnos unalmas dolgozó felnőttek lettünk, ezért vasárnap kora délután elindultunk haza. Néhány kilométer után megpillantottunk egy romos szállodát, ami a nyolcvanas években épülhetett, de nem tett neki jót sem a délszláv háború, sem az odajáró tinédzserek kezelése.

Az egész épületnek olyan hangulata volt, mintha a Ragyogásba csöppentünk volna bele, de a panoráma mindenért kárpótolt minket.

Mivel eddig egy árva szó sem esett Károlyvárosról, ezért elmesélem, hogyan is utaztunk az autópályán. Zoltán nem sűrűn látogatta Horvátországot, viszont annál lelkesebb a témával kapcsolatban. A lelkesedésének pedig az összes Karlovac táblánál hangot adott, Károlyváros! felkiáltással. (És a Karlovac feliratból a szakadó eső ellenére is meglepően sokat fedezett fel.) Ezért az autóban ülve egyetértettünk abban, hogy megállunk, és megnézzük Károlyvárost. Mivel senki nem rendelkezett kellő helyismerettel, a következő pillanatban úgy határoztunk, hogy Karlovac egy másik alkalommal kerül terítékre, de azért Zágráb megér egy órát. A város ősszel is nagyon szép, a belvárosnak talán ez az idő áll a legjobban. Vasárnap lévén csak néhány kávézó volt nyitva, a helyismerettel rendelkező Timire hallgatva be is ültünk az egyik helyre, hogy sokkoljuk a hasnyálmirigyünket. Köszönjük, megérte!

Az út több-kevésbé a terveink szerint alakult, még úgy is, hogy a rettenetes elázással nem számoltunk. Legalább ezen is merenghetünk nyugdíjasként. Látogassátok meg Plitvicét, mert még szakadó esőben is gyönyörű.