Utószó helyett

Akármennyire is szeretnénk, a kalandunk a végéhez ért. A budapesti landolásunk óta már két hónap is eltelt, itt az ideje az összefoglalónak.

Akik végigkísértek minket a Caminón töltött huszonhat nap alatt, ők talán érezték, hogy a napjaink nem mindig voltak olyan zökkenőmentesek, sokszor kellett megküzdenünk magunkkal, az időjárással és néha másokkal is. Amikor hazaértünk, egész biztosak voltunk benne, hogy mi soha többé nem megyünk végig ezen az úton, a Camino pedig egy csúnya, túlértékelt turistacsalogató látványosság. Talán jobb is, hogy nem azonnal írtuk meg az összefoglalót.

A Spanyolországban eltöltött napok alatt összesen 831 kilométert gyalogoltunk és 1.175.805 lépést tettünk meg.

A lenti térképen zöld színnel jelöltük a mi útvonalunkat. A világosabb jelöli a bakancsban gyalog megtett utat, a sötétebb pedig a vonatutat.

Zoltán és én egy kicsit másképp értékeljük a mögöttünk álló egy hónapot. Mindketten nehezen viseltük a Camino-allűröket, megállapítottuk, hogy itt nem nagyon van lehetőség elmélyülni, vagy önmagunkat keresni, bár nem is ezért jöttünk. Ő úgy döntött, hogy egy nagy kalandként fog visszagondolni a mögöttünk álló napokra. Én arra jutottam, hogy a Camino nem véletlenül volt az egyik legfontosabb zarándokút, csak nagyon elkopott a lényege az utóbbi években. Ugyanakkor nettó butaság azt hinni, hogy ha legyalogolunk több száz kilométert, akkor megoldódnak az életünk nehézségei, megtaláljuk önmagunkat, helyre áll az önértékelésünk (tetszőleges aláhúzandó), ilyen nem fordul elő, mert ez nem az Eurojackpot.

Az út mindenkinek ott kezdődik, ahol neki tetszik, és addig tart ameddig folytatni szeretné. Senki sem lesz több még száz kilométertől és nekünk sincs jogunk elítélni a turigrinókat és a buszozókat.

Nekem mindenesetre annyival több volt ez út, hogy megtanultam értékelni az apróságokat (meleg fürdő, tiszta ágynemű, a hőségben egy korty víz és egy-egy John Deer), és örülni az igazán lényeges dolgoknak (eljutottunk ide az egy éves tervezést követően, együtt megyünk és együtt érkeztünk meg, lesétálni az óceánhoz, leülni a hegycsúcs szélére). Az már más kérdés, hogy a mindennapi mókuskerék gyorsan felülírta ezt és azon kattogok, hogy elment az orrom előtt a villamos.

Ezeket félretéve a Camino nagy élmény, főleg, ha egyben tudjuk végigcsinálni. Kerek egy hónap szabadság ritka kincs. Ha hozzávesszük, hogy az időnket egy másik országban tölthetjük el, még inkább annak gondolom. Ráadásul szuper helyeken járhatunk, gyönyörű tájakon, és klassz városokat látogathatunk meg. Szerintem már ezért megéri.

Egy hátizsákos túra megtanít arra, hogy praktikusan gondolkodj és priorizálj. Megtanulod például, hogy a meleg pulcsi fontos dolog. Hogy ciki vagy a zokni szandál kombóban, az már kevésbé. Megtanít arra is, hogy kitartó legyél és ismerd a határaidat. Ne pakold csurig a zsákod, mert nem fogod bírni, indulj időben, hogy a saját tempódban érd el a napi célod.

Összességében nagyon hálás vagyok, hogy végigcsináltuk ezt a harminc napot. Ha felajánlanák, hogy újra nekivághatok az útnak, biztosan elfogadnám a lehetőséget. Ha megkérdeznék, hogyan kell felkészülni az útra és mire kell számítani, azt tanácsolnám, hogy a zarándok elvárások nélkül induljon, felkészülve a nehézségekre (izomfájdalmak, viszontagságos időjárás, magány, vagy épp nyüzsgő tömeg) és keresse az apró jóságokat, mert abból minden napra jut néhány.

Azért nem búcsúzunk, bejön nekünk ez a túrázás és a blog is nagyon a szívünkhöz nőtt, úgyhogy jelentkezünk kitartóan, ha bakancs kerül a lábunkra.

ui.: Rengeteg fényképet készítettünk  az útról, amit feltettünk a Drive-ra. Ha kíváncsi vagy rá, kérlek küldj egy mailt a kszbrbr (kukac) gmail.com címre és örömmel megosztjuk veled a mappát.